Debrecen a szabad királyi városi kiváltság elnyeréséért cserébe 1715-ben kénytelen volt hozzájárulni területén egy katolikus plébánia létesítéséhez, amelynek vezetését 1719-től a piaristák vettek át. Az első piarista, Szlopnyai Elek 1719. január 17-én érkezett, majd áprilisban csatlakozott hozzá Hornik István, akik káplánként szolgáltak. Miután 1720 őszén megérkezett a harmadik rendtárs, Halápy Konstantin, az iskolát is megnyitották. Ezt ábrázolja Unghváry Sándor 1936-ban készült freskója a debreceni Szent Anna plébániatemplomban.
Aki emlékezik, arra törekszik, hogy ismételten viszonyt alakítson ki a múlttal. Ahogy mélyül a „múltnak kútja”, az egykori eseményekre vagy szereplőkre az emlékezések egyre több rétege rakódik, olyan generációké, akik mind saját szempontjukból tekintettek vissza ugyanarra a múltra. A piaristák magyarországi rendtartományának 300 éves múltját is az emlékezés számos rétege fedi. Közöttük különleges színt képviselnek azok a történelmi festmények, amelyeken egy-egy generáció a piarista múlt egy-egy eseményét a művészet segítségével állította maga elé, és egyben hagyta az utódokra. Sorozatunkban ezekből a festményekből választottunk ki néhányat, és mutatjuk be azt, hogy mit ábrázolnak, és miért készültek.
Az első piaristák Debrecenben, 1719. január 17.
|
Az esemény |
A kép |
Az esemény
Debrecen mezővárosa a 17. században három ország – a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom – határán feküdt. Magisztrátusa komoly diplomáciai rutinra tett szert a három hatalom erőterében való állandó egyensúlyozásban. A bizonytalan külvilágban a város közösségének egységesnek kellett maradnia, és az egység egyik legfontosabb záloga a közös református vallás volt. Amikor a 17. század végén a magyar király, I. Lipót javára változtak meg az erőviszonyok a város körül, a magisztrátus jónak látta megcélozni a magyar jogrend legkomolyabb városi privilégiuma, a szabad királyi városi rang megszerzését, amelyet 1693-ban el is nyertek. A Habsburg királyok és a szabad királyi városok viszonyát viszont ezekben az évtizedekben az uralkodók azon törekvése határozta meg, hogy – akár erőszakos eszközökkel is – befolyást szerezzenek a városok irányítása felett. Ennek pedig fontos eszköze volt a katolikus egyházszervezet kiépítése azokban a városokban is, amelyek lakossága teljesen vagy többségében valamelyik protestáns felekezethez tartozott.
Debrecen e tekintetben nem volt egyszerű eset, egyrészt, mert a város régóta aktívan védekezett a katolikus térfoglalás ellen (például a városon belül tilos volt katolikus személynek szállást adni), másrészt, mert a politikai helyzet a századfordulón nem kedvezett az erőszakos fellépésnek. Ezért a katolikus fél azt a körülményt használta ki, hogy Debrecen felvételét a szabad királyi városok sorába az országgyűlésnek is jóvá kellett hagynia. Az 1708–1715. évi diétán, amelyen erre sor került, az 1712-ben tartott harmadik ülésszakon gróf Csáky Imre kalocsai érsek és váradi püspök (Debrecen a váradi egyházmegyében feküdt) azt javasolta, hogy a jóváhagyásról szóló törvénycikkbe illesszék be az alábbi záradékot: „oly föltétellel azonban, hogy katolikus plébániatemplom építésére és Szent Ferenc atyáinak konventje számára helyet adjanak”. Bár a város küldöttei és a protestáns alsótáblai követek tiltakoztak ellene, a záradék bekerült a törvény szövegébe (1715:108. tc.).
Erre hivatkozva a váradi püspök 1716 januárjában helynöke útján kérte a debreceni magisztrátust, hogy méresse ki a plébánia és a ferences kolostor telkét. A magisztrátus a királynál tiltakozott, de sikertelenül, így a következő hónapokban egy hosszú egyeztetési folyamat során mindkét telek helyét kijelölték. A telkek a város árkán belül, de nem központi helyen feküdtek, a plébániáé a Szent Anna és a Varga utca sarkán (az utcák neve ma is ez), közel a Szent Anna utcai kapuhoz. Csáky Imre ezután Keczer István váradi kanonok személyében plébánost küldött Debrecenbe, akit 1717.január 22-én iktattak be a plébániai javakba.
1716 legelején, amikor éppen csak elkezdtek a telek ügyével foglalkozni, Bakó János, a váradi káptalan nagyprépostja felajánlotta a püspöknek, hogy alapítványt tenne a piarista rend debreceni letelepítésére, amelyet, írta első ezzel kapcsolatos levelében január 25-én, „sub specie plebani igen jó modalitas volna oda introducalni”, azaz a szerzeteseket a plébánia örve alatt bevezetni a városba. Következő levelében magyarázatot is fűzött hozzá: „vigyázván Debrecen városa iránt condált articulusra [hozott törvénycikkre] és az ő clausula publicatiójára [záradékkal való közzétételére], úgy találám fel magamban, legjobb alkalmatosság volna hic et nunc említett szándékomat megmozdítanom, mely által lelkeknek szolgálatja [mint] mostan, úgy jövendőben százszorosan promoveáltatnék.”
Egyes szerzetesközösségek bevonása a plébániai munkába a kor Magyar Királyságában egyáltalán nem volt kivételes, különösen nem a volt török hódoltságban fekvő egyházmegyék állandó és súlyos paphiánnyal küzdő püspökei számára. A sajátos magyarországi viszonyok között a piarista rend sem idegenkedett a feladattól. A felső-magyarországi Breznóbányán rövid megszakításokkal 1673 óta adminisztrálták a plébániát. 1714-ben Vácott is, amely püspöki székhely volt, úgy telepedtek le, hogy elsődleges feladatuk, az iskola megnyitása mellett vállalták a plébánia ellátását. Majd ugyanez történt a debreceni esettel nagyjából egyidőben két protestáns többségű városban, az erdélyi Besztercén (1717) és az alsó-magyarországi Korponán (1720), valamint a túlnyomóan katolikus Szegeden (1720) is. Az alapítókat legtöbbször az a gyakorlati szempont is vezette, hogy a plébánia jövedelmével kiegészítsék a rendház fenntartásának csekély anyagi alapjait.
Debrecenben azonban erről szó sem lehetett, mert a plébánosnak gyakorlatilag nem volt bevétele. A piaristákat azért kellett a plébániára hívni, mert egy második szerzetesrend letelepítésével túllépték volna a törvény által megszabott kereteket, ahogy arra a nagyprépost levele is felhívta a figyelmet, és ezt a városi magisztrátus minden eszközzel megpróbálta volna megakadályozni. Letelepítésük célja, ahogy az említett levélben olvashatjuk, a „lelkek javának” szolgálata volt, azaz a protestánsok lehetőség szerinti megtérítése és a katolikus hívek lelki gondozása úgy a plébánia, mint az iskola eszközeivel. Bakó Jánost pedig a személyes hála is motiválta, ugyanis gyermekkorában, az 1670-es években maga is a piaristák privigyei gimnáziumában tanult.
A terv elnyerte Csáky Imre támogatását is. A megvalósítás azonban egyelőre késett, feltehetőleg az 1716–1718-as török háború miatt. A debreceni házi krónika szerint a háború alatt Felső-Magyarország és az Alföld veszélyesebbé vált, komolyan számolni lehetett azzal, hogy a törököknek kedvező hadiszerencse újra felszíthatja a katolikusokkal, különösen a papokkal és szerzetesekkel szembeni indulatot, ahogyan az korábban Thököly és Rákóczi éveiben is történt. (Bár a krónika ezen részét csak 1757-ben írta meg Conradi Norbert [a Passione Domini], akinek személyes emlékei nemigen lehettek az eseményről, mégis tanulságos, hogy a közösségi emlékezet ilyen feszültnek őrizte meg a háború éveit.)
A háborút lezáró pozsareváci békekötést (1718. július 21.) követően Csáky Imre mindenesetre azonnal a magyar piarista viceprovincia elöljárójához, Zajkányi Lénárdhoz (a S. Eustachio) fordult, és egy szerzetest kért tőle, hogy káplánként helyezze a debreceni plébános mellé. Bár nem volt szokás, hogy szerzetesek társ nélkül induljanak hosszú útra, a viceprovinciális nem akadékoskodott, hanem kiválasztotta a Trencsén megyei családból származó, 28 éves Szlopnyai Eleket (Alexius a Resurrectione Domini), aki nagyobb gimnazistákat tanított Nyitrán, és Csákyhoz küldte. A püspök udvarával és kíséretében Szlopnyaival télre Pozsonyból érseki székhelyére, Kalocsára utazott, a fiatal piarista pedig Csáky ajánlóleveleivel ellátva egy idő után továbbment Váradra. Itt megismerkedett a káptalan tagjaival, köztük Bakó Jánossal, a rendház leendő alapítójával. Valószínű, hogy ezen a találkozáson már túl volt 1719. január 1-jén, amikor – a korabeli szokás szerint – elkezdett naponta misézni az alapítóért. Január 16-án aztán elindult Debrecenbe, és a következő napon megérkezve szolgálatba lépett mint a plébánia káplánja.
Bakó János terve bevált, a városi tanács nem kifogásolta Szlopnyai érkezését, a kérdés csak áprilisban került elő, amikor már egy második piarista, Hornik István (a S. Sigismundo) is megérkezett a plébániára, majd a nyáron újra, amikor kiderült, hogy alapítvány született a piarista rendház számára. (A szerződés 1719. május 17-én, Pozsonyban kelt.) A városi tanács ilyenkor akár a királyig is hajlamos volt elmenni, Csáky Imre azonban ügyes diplomáciával elejét vette a komolyabb feszültségnek. Az ügyet csak az alapítólevél szerződés királyi megerősítése (október 9.) zárta le, ami más helyeken formaságnak számított, itt azonban nagyon is jelentős volt.
Szlopnyai Elek érkezése után a plébánost, Keczer Istvánt püspöke visszahívta Váradra, de a diplomáciai játszma részeként nem adta a piaristáknak a plébániát, hanem tavasszal egy másik kanonokot, Návay Jánost nevezett ki Keczer utódjául. A lelkipásztori szolgálatot viszont az egy, majd két piarista megnyugtatóan ellátta, így Návay ideje nagyobb részét kanonoki feladataival töltötte Váradon, csak jogi és anyagi természetű ügyekben járt el Debrecenben.
Hogy hogyan éltek és mit csináltak a piaristák, arról a házi krónika mellett az az állapotjelentés (status domus) mesél a legrészletesebben, amelyet 1724 február 25-én írt Szlopnyai Elek a rend római egyetemes káptalanja számára (Függ. 1.). Lássuk tehát, hogy milyen körülmények között éltek és mivel foglalkoztak a debreceni „misszióban” – ahogy Szlopnyai nevezte a jelentésben – a hőskor első öt évében!
Szlopnyai Elek néhány hónapnyi egyedüllét után 1719 áprilisában társat kapott Hornik István személyében, aki Csehországban született, a morvaországi, magyar határhoz közeli Strassnitz (Strážnice) rendházából jött Debrecenbe, azaz nem volt a magyar viceprovincia tagja. Másfél évig ők ketten alkották a debreceni „piarista jelenlétet”, majd 1720 őszén csatlakozott Halápy Konstantin (a Passione Domini), aki a noviciátusból érkezett és itt tett fogadalmat. Ő lett az iskola első magistere 1721 januárjában. Hornik és Halápy 1723 őszén távoztak, a helyüket ekkor már három pap, egy növendék iskolai magister és egy segítő (operarius) testvér töltötte be.
A plébánia telkén rövidesen építkezés kezdődött: Csáky Imre a püspöki uradalom költségén méretes templom építtetésébe kezdett, Bakó János pedig a rendház építésére adott előleget. A templom építése, hála az elöljáróvá avanzsált Szlopnyai Elek agilitásának, ütemesen haladt. 1721. július 26-án (Szent Anna napján) letették a hajó, 1724. február 15-én a szentély alapkövét, s ekkorra a hajó egyik fala már olyan magasan állt, hogy ideiglenes kápolnát húztak fel mellé. A rendház építése azonban mecénásának 1720. évi halála után megakadt. Az 1724-es állapotjelentés szerint a szerzetesek és egyes diákok lakásának, illetve az iskolának három vályogház adott helyet.
A plébániával összefüggő lelkipásztorkodás kezdetben egyetlen szolgálatuk volt, és később sem veszített jelentőségéből. Ez abból is látszik, hogy 1724-ben Szlopnyaival mint elöljáróval együtt már négy pap élt Debrecenben, akik mind ezzel foglalkoztak. Miséztek, kereszteltek, eskettek és temettek, gyóntattak, látogatták a betegeket, prédikáltak, az ünnepnapokat, ha a szokás úgy kívánta, körmenettel vagy más hasonlóan látványos liturgiával ünnepelték. Ez a két utóbbi alkalmas volt a református városiak megszólítására avagy bosszantására is – vérmérséklettől függően.
Mivel magában a városban elenyésző számú katolikus hívő élt, lelkipásztori tevékenységük jelentős részét a környező települések katolikus szórványában végezték. „Mivel minden környező falu katolikus plébános híján volt, a mieink kegyelmes püspökünk engedélyével és – mindenekelőtt – szeretetből ellátták Derecske, Hosszúpályi, Monostorpályi, Kispércs, [Balmaz]Újváros mezővárosokat, valamint más […] helységeket a Tisza mentén a szent misztériumokkal [értsd: szentmise bemutatásával] és különösen a betegek szentségével” – írta a későbbi krónikás, Conradi Norbert, Egy jelentésből, amelyet a püspöknek írtak, az derül ki, hogy a fenti mezővárosok közül az első háromba jártak ki rendszeresen, míg a „hívek kérésére”, tehát alkalmanként Kispércs és Balmazújváros mellett Bagoson, Konyáron, Kabán és Pocsajon, illetve az egri egyházmegyébe eső Böszörményben, Szoboszlón, Szováton, Dorogon, Nánáson, Hadházon, Tégláson, Füreden és Csabán is megfordultak. Környékbeli nyájuk egy (valószínűleg nagy) részét a vidéken szép számmal állomásozó császári ezredek beszállásolt katonái adták.
A házi krónika úgy őrizte meg az első évek munkamegosztását, hogy a magyarul lényegében nem is beszélő „István atya […] teljesen átadta magát a lelkek gondozásának itt és a szomszédos falvakban, különösen azokban, ahol az e vidéken állomásozó császári légiókból sokak számláltattak”, míg Szlopnyai Eleket gyakran elvonta az építkezés ügye. Életmódjukat jól illusztrálja a tény, hogy 1724-ben a debreceni rezidencia egyébként szerény háztartásának két kocsisa is volt összesen nyolc lóval.
Míg a lelkek gondozásához és az anyagi ügyek kézben tartásához utazni kellett, az 1721 januárjától működő iskola helyben adott állandó feladatot a magisternek. A házi krónika fel is idézi, hogy néha a fiatal Halápy Konstantin napokra egyedül maradt Debrecenben, és ekkor segítség és felügyelet végett a ferences rendházból költözött át hozzá Harangozó Bonaventura testvér. Az iskolát az első három tanévben az alapoktól a grammaticáig (a hat gimnáziumi osztály közül a harmadikig) vitték. 1723 őszén bővült ki a syntaxis-osztállyal és a számtani (arithmetica) kurzussal, amely a piarista iskolák sajátossága volt, és már nagyobb, akár a teljes gimnáziumot elvégzett fiúk is látogatták.
A vidék felekezeti viszonyai az iskolai diákságon is tükröződtek. Míg katolikus városokban, mint Pest vagy Vác, az első tanévekre is 150-200 fiú gyűlt össze, a debreceni iskolát negyedannyian se látogatták. 1721-ben 22, 1722-ben 49, 1723-ban 39 diák tanult itt. Ilyen létszámok mellett is fejtörést okozott azonban elszállásolásuk. A szokásos módszer ugyanis Debrecenben nem működött, a református polgárházaknál egyszerűen nem fogadták be a katolikus gimnáziumban tanulókat. „Hogy megőrizzük az iskolát” – írta Szlopnyai Elek 1724-ben –, „amely által, úgy tapasztaljuk, sok megtérőt nyerhetünk, több-kevesebb nemes konviktornak is szállást adunk, illetve majd 30, majd 40 szegény diákot tartunk el saját költségünkön”. Ezt alighanem úgy kell elképzelnünk, hogy azok a nemesifjak, akiknek szülei fizetni tudtak az ellátásért, a piaristák telkének valamelyik épületében laktak alkalmasint félig-meddig együtt a szerzetesekkel, a többiek élelmezéséről pedig a piaristák gondoskodtak nagyrészt különböző jótevők természetbeni adományaiból, de részben talán valóban saját jövedelmükből is. E 30-40 fiú szállásáról sajnos nincs adatunk. (De mivel a városban valóban tilos volt katolikusoknak szállást adni, elképzelhető, hogy ők is ugyanazon a telken kaptak helyet.) Már ezekben az években szembesültek azonban azzal, hogy ezeknek a diákoknak az eltartása így erősen kitett az adományok mennyiségének és a termés bőségének, ezért már 1723-ban elkezdtek olyan mecénást keresni, aki hajlandó lett volna a rendszert egy alapítvánnyal stabilizálni. Végül Koháry István országbíró személyében találták meg a megfelelő személyt, aki 1725-ben vetette meg a piaristák debreceni konviktusának anyagi alapjait.
Bár a tanács beletörődött jelenlétükbe, a városi mindennapokban a piaristák nemcsak a diákok be nem fogadása révén érzékelték az elutasítást. „Bejövetelünk első idejében annyira undorodtak és idegenkedtek tőlünk a helyiek” – idézi a házi krónika Szlopnyai Elek szavait –, „hogy leggyakrabban másik utcán mentek és inkább kerültek, mint hogy találkozzanak velünk. Ránk köptek, szidalmaztak, grimaszolva és kacagva csúfoltak, s rosszindulatú, csípős nyelvvel zaklattak nemcsak a gyerekek – szüleik engedelmével, sőt bátorításával –, hanem érettebb korú férfiak és nők is minket és a ferences atyákat.” Idővel azonban akadtak olyanok is, akik nem ellenséget láttak bennük. 1721-től kezdve minden évben került néhány bejegyzés a megtérteket regisztráló plébániai anyakönyvbe, és köztük volt néhány debreceni polgárfiú is. Nem csoda, hogy 1724-ben Szlopnyai misszionáriusi hevülettel jelentette Rómába, hogy „megszelídítettük a hely állatias, kemény és nyakas népét”.
Ami, ha barokkos túlzás is, annyi bizonyos, hogy a hatalmi szóval létrehozott szervezeti keretet a piarista „misszió” öt év alatt elkezdte beledolgozni a helyi társadalom szövetébe, és ezzel lehetővé tette, hogy a következő évszázadokban együtt alakuljanak ezzel a szövettel a plébánia és a piarista rendház keretei is.
Források
1.
Szlopnyai Elek debreceni elöljáró jelentése a piarista rendház állapotáról, 1724. február 24.
- Archivio Generale delle Scuole Pie (Roma), Reg. Prov. 55B, Debrecinum, nº 1.
Debrecen Kálvin követőinek legnagyobb, legerősebb és legnépesebb városa egész Magyarországon. Ezért, bár az említett eretnekség belépésétől és kezdetétől fogva – tudniillik az 1562. évtől, ahogy azt első itteni gyűléseik bizonyítják – nem kevés munkát fektettek abba, hogy az igaz hitet követő világiak, még inkább bármelyik szerzetesrend behatolását megakadályozzák, még a Legszentebb Császári és Királyi Felségekhez is folyamodván, mi, a Legszelídebb Lélek pártfogásával és édes irányításával, bejutottunk. Bevezetett bennünket a Kegyelmes és Főtisztelendő Fejedelmi Úr, a Szent Római Egyház bíborosa, Kalocsa érseke, Várad püspöki adminisztrátora, tekintetes Bihar vármegye főispánja, ezen a vidéken rendünk atyja, pártfogója, támogatója és alapítója, Csáky Imre gróf 1719. január 17-én, Szent Antal apát ünnepén. Rendtagjaink számára alapítványt tett a kegyes emlékű néhai Méltóságos és Főtisztelendő Úr, Bakó János Ferenc választott makáriai püspök, váradi nagyprépost, egykori diákunk a parvában és a grammatikában rendünk első magyarországi otthonában, Privigyén, Tiszteletreméltó Atyánk (akinek boldoggá avatásáért ma is állhatatos és hő sóhajainkkal könyörgünk) üldöztetésének idején.
Így bevezettetvén Debrecenbe az említett Kegyelmes Úr által a fenti évben, hónapban és napon, miután a nehézségek és hányattatások annyi viharát álltuk ki és emelkedtünk rajtuk felül, azok által is, akiket már legjobb barátainknak és támogatóinknak ismerünk, s hozzá megszelídítettük a hely állatias, kemény és nyakas népét, kiérdemeltük, hogy sokan nemcsak hajlanak az igaz és üdvözítő hitre, hanem magukhoz is ölelték, másokat az emberekre való tekintet, megint másokat a félelem, hogy a magisztrátust vagy hivatalukat, amelyben szolgálnak, elveszítik, kicsikét még visszatart.
Eközben, mindettől nem akadályoztatva, megtért bejövetelünktől fogva 25 személy. Közéjük számolhatunk négy kiváló természetű és szépreményű nemes ifjút, akik megvetve és mit sem törődve vagyonnal, üldöztetésükkel, sőt szüleik által való elzárásukkal, nyilvánosan megtagadva a kálvini eretnekséget, önszántukból és jóakaratból magukhoz ölelték hitünket, és iskolánkban további tanulásra és okulásra adták, és szentelték magukat. Mások mellett megtért a Tekintetes Vármegye Esküdtje is feleségével együtt. Ennyit bevezettetésünkről és a lelkek gondozásában tett haladásunkról.
- Ami szállásunkat és ittlétünket illeti, ez a helyzet: van 40 öl hosszú és ugyanolyan széles telkünk, amelyet ugyan az országgyűlés végzésével a plébánia számára jelöltek ki, és bennünket csak mint káplánokat iktattak be – helyesebben a polgárok ellenállása és minden módon való akadályozása miatt nem is iktathattak be –, azonban a templom és a kollégium alapkőletétele alkalmával, amely a Kegyelmes Fejedelem [Csáky Imre] és a váradi Tiszteletreméltó Káptalan jelenlétében zajlott, mind külső szónokok által a szószékekről, mind az alapkövek feliratai révén nyíltan kijelentetett, ellentmondás nélkül, hogy ez a telek örökre a mi szerzetünknek adatik, rá átíratik és átruháztatik. A nagyobb biztonság érdekében, Őeminenciája püspökutódaira való tekintettel az említett telek örökös átruházásáról írást is szeretnénk kérni a fent említett kegyelmes fejedelemtől, és ha szükséges lenne, a legfelségesebb császártól és királyunktól, VI. Károlytól is.
- Az említett, minden oldalról bekerített telken szerzeteseink és nemes fiúk lakásául három, vesszőből, agyagból és nádból készült ház szolgál, elég hitványak, nyomorúságosak és szűkek, de telve vannak felebaráti szeretettel, a hit hirdetésének és a vallás terjesztésének buzgalmával, amíg a Magasságos segítségével állandó és szilárdabb építőműhelyt tudunk felállítani.
- Mivelhogy nélkülöztünk bármiféle templomot, az istentiszteletet egy hasonló házban tartjuk, amely azonban alkalmas és tetszetősen fel van díszítve, s igen gyakran a nyílt utcán beszélünk a néphez. Hogy ezeket minél hamarabb megfelelőbben, tisztesebben és a lelkek számára hasznosabban végezhessük, alkalmas és nagyszerű templomot építünk éppen, amelynek homlokzatát 10 kőszobor díszíti majd, a falazat magassága a két és fél ölnyi alapozáson túl 13 ölre, a tornyoknál 15 ölre emelkedik. Alapítója a Kegyelmes és Főtisztelendő Fejedelem. Reméljük, hogy a következő nyáron jól fogunk majd tudni benne Istennek szolgálni.
- Örökös alapítványul ránk ruházott a fent említett Méltóságos és Főtisztelendő kegyes emlékű Bakó János Ferenc úr 23 333 rajnai forintot, és 20 krajcárt. Mivel azonban 3333 forint és 20 krajcár per és nézeteltérés alatt állt, és halála után is az alatt maradt, azt a váradi Tiszteletreméltó Káptalannak ítélték, amelynek jószágára rá volt írva. Én ugyan sürgettem számos alkalommal a kegyes emlékű alapítónál, hogy máshonnan fizesse ezt ki, de mivel bízott abban, hogy meggyőzheti a Káptalant, a per haláláig elhúzódott, és semmi nem lett belőle. A Kegyelmes Bíboros Fejedelem mint főpásztor mindezek ismeretében szilárdan megígérte, hogy az elhunyt kintlévőségeiből kifizeti.
- Ezen alapítvány naponta egy mise elmondására kötelez bennünket örök időkre az elhunyt [alapító] lelkéért, és a külső, valamint a nálunk lakó ifjúság tanítására.
- A kezdet kezdetén majdnem fél évig, mivel a körülmények úgy kívánták, egyedül laktam itt, káplánság ürügyén ide helyezve, mert a lakosság semmilyen szerzetest nem tűrt volna el. Majd második, majd harmadik [piarista] következett, aztán Ő Legszentebb Felsége beleegyezésének megszerzése után, már majdnem négy éve, rendesen vagy négyen, vagy öten voltunk itt elszállásolva. A mostani évben pedig hatan, négy pap, egy magiszter és egy segítő testvér [operarius]. Mivel az aratnivaló nem kevésbé sok, gyakran négyen is alig vagyunk elegendők, hogy kijárjunk [a környékre].
- Világi családunkhoz nyolc főt számolunk a műhely kicsinysége miatt, úgy mint: szakácsot, gazdasszonyt, kulcsárt, két kocsist 8 lóval, két gulyást 14 ökörrel és a telken kívül lakó sütőasszonyt, aki egyben mosónő is. Mivel az eretnekek eddig megtagadták tőlünk a vendégszeretetüket, hogy megőrizzük az iskolát, amely által, úgy tapasztaljuk, sok megtérőt nyerhetünk, a fentieken kívül több-kevesebb nemes konviktornak is szállást adunk, illetve hol 30, hol 40 szegény diákot tartunk el saját költségünkön, amíg az Úristen pártfogót és alapítót támaszt egy konviktushoz a számukra, amiért nem szűnünk meg Istenhez könyörögni.
- Adósságaink jelenleg nincsenek, kintlévőségeink 2000 rajnai forintra rúgnak a mindennapi kiadásokra szolgáló kasszán kívül.
- Könyvtárunk a jelenleg szükséges könyvekkel elegendően felszerelt, de évről évre való gyarapításáról nem feledkezünk meg, 30-40 rajnai forintért vásárolunk évente könyveket.
- Számos pártfogót számlálunk, és ma sem késlekedünk továbbiakat szerezni. Igen gyakran tapasztaljuk még maguknak ellenfeleinknek, a bírónak, a magisztrátusnak és más polgároknak kedvezését, kegyét és adományait is.
- Az iskolai tanításra, amelyet az aritmetikával együtt a szintaxisig bezárólag végzünk, ugyanazon az egybefüggő és bekerített telken az előzőekhez hasonló ház szolgál. Mivel pedig az őrizetlenül hagyott tüzek gyakori tűzvészeket okoznak, amelyektől többször csak csodával határos módon őriztettünk meg, ezért, ha a templom épülete elkészült és megerősödött, Isten segítségével el kívánjuk kezdeni a kollégium épületét is, amelynek tervrajzát elküldöm. Miután megszentelte harangjainkat a téren, és sokaknak kiosztotta a bérmálás szentségét új templomunkban, mindkét helyen előzőleg beszédet tartva a néphez, kegyelmes és főtisztelendő fejedelmünk, a Római Szent Egyház bíborosa, gróf Csáky Imre kalocsai érsek különböző karok, rendek, méltóságok és nagyszámú nép, köztük nem katolikusok jelenlétében, a legnagyobb tetszés közepette és nem kisebb ünnepélyességgel, amilyet Debrecen évszázadok óta nem látott, letette ennek [a templom szentélyének] alapkövét a folyó év február 15-én, Szent Faustinus és Jovita mártírok napján délelőtt, a Szeplőtelenül Fogantatott Szűzanya tiszteletére, Olajbafőtt Szent János és az egész győzedelmes Egyház dicsőségére.
- Az igen kedves, az Úr szenvedéséről nevezett [Halápy] Konstantin testvér ebben a rezidenciában fejezte be noviciátusát és tette le fogadalmát.
Egyébként, hogy milyen fáradságos, terhes és veszélyes missziónk, belátható a helység nagyságából, népességéből és hatalmából, amelyek tekintetében Magyarország egyetlen helye sem ér fel Debrecennel; a polgárok kapcsolataiból Angliával, Hollandiával és más efféle tartományokkal; egyeteméből, amelyben úgy görög, mint héber nyelvet is tanítanak; a prédikátorok, professzorok és tógátus diákok sokaságából, akiknek téves dogmáit és hamis tanait gyakran nyilván és egyenesen szükséges tagadni. Így, mivel alapvetőnek és a lelkek nagyobb hasznára lévőnek mutatkozna számunkra, alázatosan könyörgünk ismét Generális atyánkhoz és Szent Kongregációjához eretnek könyvek olvasására szóló engedélyért és Szentatyánktól kieszközölhető misszionáriusi privilégiumért, legalább bizonyos személyek részére minden egyes helyen. Továbbá, hogy mennyi nehézség jellemzi missziónkat, belátható némelyik helyi szektás megátalkodott kitartásából eretnekségében, akik közül sokan inkább kerülnek egy utcányit, semhogy szerzetessel találkozzanak, és azt állítják, hogy démonokkal is szívesebben találkoznának, mint szerzetesekkel. Belátható aztán abból a buzgalomból is, amellyel eretnekségük életerejének megőrzésén munkálkodnak, semmi fáradságot, semmi költséget, száz, sőt ezer forintokat sem kímélve. Pontosan látható missziónk terhe a veszélyekből, amelyeknek szakadatlanul ki vagyunk téve annyira, hogy soha nem lehetünk eléggé biztosak életünk biztonsága felől, mindig félelemben, mindig aggodalomban, veszélyekkel körülvéve. De nem félünk ezektől. Az életünket sem tartjuk értékesebbnek, mint magunkat, csak elvégezhessük pályafutásunkat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptunk, hogy tanúságot tegyünk Isten kegyelmének evangéliumáról. [ApCsel 20, 24.]
Hogy mindez így van, tanúsítjuk.
Debrecen, 1724. február 24.
A misszióban lévő másik két pap távollétében
Az Úr szenvedéséről nevezett [Szlopnyai] Elek atya, elöljáró sk.
Szt. Barbaráról nevezett [Haul] Venantius atya, német szónok sk.
A fent nevezett távollévők a következők:
Szt. István magyar királyról nevezett [Tagányi] Adalbert atya
Szt. Adalbertről nevezett [Puchóczy] Márton atya
A festmény
- Unghváry Sándor, 1936.
- Freskó.
- Debrecen, Szent Anna-plébániatemplom.
Unghváry Sándor (1883–1951) festőművész Kaposvárott nőtt fel, majd a középiskola után a budapesti Mintarajziskolában, később a nagybányai művésztelepet létrehozó Hollósy Simon müncheni magániskolájában tanult festeni, és Párizsban is megfordult. Olajfestményeket és üvegablakokat is készített, de elsősorban a freskófestésnek lett a mestere, amelynek köszönhetően számos egyházi épületen dolgozott. Budapesten ő festette a városmajori első plébániatemplom (a „kistemplom”) falképeit, a tervei alapján készült a pasaréti ferences templom szentélyfreskója is, számos fal- és mennyezetképe pedig barokk templomok belsejébe került, többek között az egri, gyöngyösi, szécsényi és a budai ferences templomokba.
Ilyen megbízatást kapott Debrecenben is, ahol Wälder Gyula (1884–1944) műegyetemi professzor irányításával 1935/1936-ban a Szent Anna-templom belsejének neobarokk stílusú megújítása zajlott. A munka megrendelője Lindenberger János (1869–1951) plébános, nagyváradi kanonok, a nagyváradi egyházmegye trianoni Magyarországon maradt részeinek apostoli kormányzója volt. Unghváryt arra kérték fel, hogy a mennyezet bolthajtásaiba Árpád-házi szentek életéből vett jeleneteket, a templomhajó ablakai alatt lévő nyolc falmezőbe pedig egyháztörténeti tárgyú képeket készítsen, amelyek a nagyváradi egyházmegye történelmét idézték meg.
„A témákat, miket megfestünk, a prépost úr jelölte meg, és a történelmi hátteret személyesen magyarázta el nekünk, ezzel is lendítette munkánkat” – magyarázta munka közben, 1936 szeptemberében Unghváry Sándor a debreceni Katholikus Figyelő riporterének. Végigtekintve a sorozaton, érdekes megfigyelni a tabló által sugallt történelemszemléletet. A Lindenberger által választott központi alakok egyrészt olyan váradi püspökök voltak, akik a nemzeti történelemben is fontos szerepet játszottak: Vitéz János, a Mohácsnál elesett Perényi Ferenc, Fráter György és Pázmány Péter (aki nem volt váradi püspök, viszont ott született). Másrészt olyan püspökök is freskót kaptak, akik az egyházmegye a 18. századi újjáépítésében alkottak nagyot: Benkovich Ágoston, Csáky Imre, Patachich Ádám. Az utóbbi vonulatba illeszkedik a piaristákat ábrázoló kép is, amely az egyetlen, amelyen nem püspök áll a középpontban. A Katholikus Figyelőben 1936 áprilisában megjelent tájékoztató szerint „Szlopnyai Elek kegyesrendi atyát és társát, Halápi Constantint mutatja, akik a hitújítás után első apostolai voltak a debreceni egyháznak.”
Lindenberger János választását kézenfekvően értelmezhetjük tiszteletadásként a piaristák felé. A rend ugyanis nemcsak a hely múltjának, hanem akkori jelenének is része volt. Bár a plébániát 1807 óta nem piaristák vezették, a templomot továbbra is használták az atyák és a gimnázium diáksága is.
A freskókon megjelenő történelmi tabló a készítése idején erős aktuális üzenetet is hordozott, hiszen a trianoni határral kettévágott püspökség egységét jelenítette meg abban a templomban, amely, mióta plébánosa megkapta apostoli kormányzói kinevezését (1929), egyszerű plébániatemplomból az egyházmegye egyik felének kormányzói székhelye lett. A templomban megforduló piarista szerzetesek és diákok, ha értették az üzenetet, magukat is e közös múlt részeként láthatták. Az a helyzet azonban, amelyben a freskósorozat „emlékezetpolitikai” üzenete megszületett, nem sokáig állt fenn: előbb a gimnáziumi diákság tűnt el a falak közül (1948), majd a piarista rendházat oszlatták fel (1950). A debreceni apostoli kormányzóságot 1952-től a csanádi püspök adminiszrálta, és a területet a Szentszék 1982-ben a szeged-csanádi püspökséghez csatolta, végül 1993-tól az akkor fölállított debrecen-nyíregyházi egyházmegye része lett, a Szent Anna templom pedig társsszékesegyház rangjára emelkedett. Az egykori piarista gimnázium szomszédos épületében 2007-től az egyházmegye által alapított Szent József Gimnázium működik.
Szekér Barnabás