Friedreich Endre | Piarista Rend Magyar Tartománya

* 1878 Mártonfalva (Szabolcs megye)
1887–1893 gimnazista, Veszprém, Budapest (piaristák, Egyetemi Gimnázium)
1893 piarista novícius, Vác
1894–1896 studens, Kecskemét, Rózsahegy
1896–1899 latin és görög szakos egyetemi hallgató, Budapest
1899–1908 gimnáziumi tanár, Temesvár, Veszprém, Vác
1908–1940, gimnáziumi tanár, központi könyvtáros (1911-tól), Budapest
1940–1952 központi könyvtáros, levéltáros (1945-től), Budapest
† 1952.01.29 Budapest

Életrajz

A Szabolcs megye Mártonfalván született 1878. május 30-én, és gyermekkorát különféle dunántúli birtokokon töltötte, mert édesapja gazdatiszt volt, és többször változtatta munkahelyét. A gimnáziumot a veszprémi és a pesti piaristáknál, illetve a budai egyetemi gimnáziumban végezte. Onnét kérte 1893-ban fölvételét a piarista rendbe. A gimnáziumot már piarista kispapként, Kecskeméten, illetve Rózsahegyen fejezte be, majd latin és görög szakos egyetemi diplomát szerzett Budapesten.

A tanár

A gimnáziumi tanítást 1899-ban Temesváron kezdte, majd négy évet Veszprémben (1903-1907) és egyet Vácott tanított, végül 1908-ban Budapestre került, ahol teljes további tanári és szerzetesi életét töltötte. Szaktárgyai, a latin és a görög mellett az alsóbb osztályokban hittant, történelmet, sőt természetrajzot is tanított.

Érdekes, eredeti egyéniség volt, kiváló humorral. Óráin szívesen mesélt anekdotákat, a tananyag magyarázatát szarkasztikus és önironikus megjegyzéseivel élénkítette. „Szabó, maga úgy ül a padban, mint egy dekadens költő a Japán kávéházban” – mondta egyszer például Szabó Zoltánnak, aki később valóban költő és író lett, A tardi helyzet és a Szerelmes földrajz szerzője.

Azt sem bánta, hogy ha ugratják. „Tanár Úr, sohasem gondolt arra, hogy megnősüljön?” – kérdezte egyszer egy szemtelenebb diákja. – „Ezzel a pofával? – válaszolta – Képzelje, ha nekem ilyen lányaim lennének, hogyan tudnám azokat férjhez adni?” Valóban nem volt testi szépség, arcbőre miatt a diákok egymás között Ragyabunkónak hívták.

A rendtörténész

Kezdettől fogva érdekelte a piarista rend története. Még egyetemista korában ismerte meg a rend akkori történetíróját, az akkor közel nyolcvan éves Csaplár Benedeket, aki szinte minden tudott a rend múltjáról, bár ebből terjengős publikációiban keveset tudott megmutatni. Friedreich Endrét elsősorban a rend legrégebbi, „hősi” korszaka, 17. és 18. század érdekelte. Nyári kutatótújai során születtek alapos, eredeti forrásokra épülő tanulmányai. Giovanni Franco-t a podolini piaristák szent életű novíciusmesterét, Hanacius Ferencet, a Felvidék fáradhatatlan misszionáriusát, Halápy Konstantint, a rend legnagyobb hatású latin költőjét, Kácsor Keresztélyt, a hangyaszorgalmú és vitriolos tollú rendi krónikást, a börtönszökevény Rákóczi Ferenc podolini látogatását mind Friedreich Endre tanulmányai ismertették meg a magyar történetírással és azokkal, akik olvasták azon piarista gimnáziumok értesítőit, ahol ezek a tanulmányok megjelentek.

Kutatott Rómában a rend központi levéltárában, Pozsonyban, a Koháry család levéltárában, és jól ismerte az Országos Levéltár piarista vonatkozású forrásait is. Jellemző a korra, hogy például 1928-ban engedélyt kellett kérnie a tartományfőnöktől, hogy „három alkalommal civilben mehessen az országos levéltárba”.

Rendtörténetírói munkásságának egyik legfontosabb része, hogy 1915-től a tartományi titkár helyett ő írta meg az elhunyt rendtagok „kegyeletes életrajzait”, egészen 1941-ig, amikor betegsége miatt több éves elmaradásba került. Általa lett az eredetileg liturgikus céllal készült följegyzésekből történetírói műfaj, bár ő is „kegyeletes kézzel”, tehát az előnyös tulajdonságokat kiemelve, a gyöngeségeket elhallgatva írt.

A könyvtáros

Amikor 1916/1917-ben elkészült a rend új budapesti székháza, egyesítették a régi házban található könyvtárakat, és 1916-ben a tartományfőnök Friedreich Endrét nevezte ki könyvtárosnak. Ő intézte már könyvtár költöztetését is, ami azt jelentette, hogy az addig különféle bolthelyiségekben, fülkékben, szekrényekben tárolt könyvek polcokra kerültek. Katalogizálásuk hosszú évekre szóló feladatot jelentett. A könyvtár dolgozószobájából gyakran hallatszott ki Friedreich Endre írógépének kattogása. Szinte fejből ismerte a könyvtár állományát. Rendkívüli bibliográfiai ismerete volt, amellyel szívesen állt könyvtárhasználó rendtársai segítségére.

Az új piarista „központi könyvtárat” olyan gyűjteménynek szánták, ahol a rend „házaiban szétszórtan található muzeális értékű könyvtári anyag … központosíttassék és kellőképp rendezve hozzáférhetővé tétessék”. Érdekes módon ezt a munkát még a kommunista Tanácsköztársaság is támogatta, amikor a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919-ben megbízta Friedreich Endrét „a piarista rendi könyvtárakban levő ősnyomtatványok, kéziratok és egyéb ritkaságok” elszállításával „az illetékes munkástanácsokkal egyetértőleg”. Ezekre a gyűjtőutakra azonban csak 1922-től került sor (immár a munkástanácsok nélkül). A könyvtáros kiválogatta, majd Budapestre szállíttatta a sátoraljaújhelyi piarista könyvtár legértékesebb darabjait. Hasonló „gyűjtőutakra” került sor még az 1920-as években Tatán, Kecskeméten, Vácon, illetve 1938-ban Magyaróváron is.

A levéltáros

A rendi levéltárnak Freidreich Endre sok éven át volt legszorgalmasabb kutatója és legjobb ismerője. Sok esetben a levéltáros helyett ő keresett meg és hozott elő kéziratokat a kutatók számára. Kinevezett levéltárosként azonban csak a háború utáni években működött, miután Biró Imre asszisztens és levéltáros 1945 tavaszán Tatára költözött. A levéltár akkoriban kevéssé használható állapotban volt, mert ugyan a háború az iratanyagban nem tett kárt, de a raktár ablakai megsérültek, az ajtókat felfeszítették, majd pedig kénytelenségből különféle holmikat és könyveket tároltak benne, amelyek torlaszt képeztek. Ezeket csak 1947 végére sikerült eltávolítani, és ezzel ismét biztosítani a levéltári iratokhoz való hozzáférést. Könyvtárosi és levéltárosi feladatát egészen haláláig ellátta.

A Batthyány-kapcsolat

Egyes tanítványai révén jó viszonyt ápolt arisztokrata családokkal is. Tanította például Károlyi Istvánt, akinek apja, László, rokonságban és barátságban állt gróf Batthyány Lajos miniszterelnök fiával, Elemérrel. Károlyi és Friedreich elhatározták, hogy kiadják azokat az 1848/1849. évi iratokat, köztük a néhai vértanú miniszterelnök özvegyének, Zichy Antóniának visszaemlékezéseit, amelyeket Elemér gróf féltve őrzött. Bár Friedreich Endre széleskörű levéltári kutatást is folytatott ebben a témában, és készült is néhány tanulmánya, például Batthyány Lajos gróf laibachi fogságáról (1927), a könyv mégsem készült el.

Mielőtt Batthyány Elemér elhunyt, 1931 karácsonyán Friedreich Endre volt az, aki Cziráky Jánosné grófnő kérésére fölkereste a nem túl vallásos grófot, és rávette arra, hogy gyónjon meg. „Úr maradt és gavallér utolsó óráiban is.” – emlékezett vissza Friedreich – „A gyónás után így szólt: Köszönje meg a grófnőnek, hogy rám gondolt.” Két hét múlva Batthyány Elemér elhunyt és egyik örököse, Batthyány Gyula a néhai miniszterelnök iratait kölcsönadta a tudós piaristának. mibval azonban hagyatéki vita kezdődött a gyermektelen Elemér gróf rokonai között, az iratokat tartalmazó faláda végleg a piarista rendházban maradt, ma is a rend levéltára őrzi. (A visszaemlékezést végül Urbán Aladár közölte 1981-ben, a hagyaték több részletét pedig Molnár András közölte az utóbbi években.)

A szőlősgazda

Miután Friedreich Endre édesapja 1913-ban elhunyt, a kápolnásnyéki és velencei családi birtokot fölosztották, és ő maga is örökölt ott egy birtokrészt: a velencei tóra néző kicsiny szőlőt és présházat, amelyet attól fogva maga gondozott. „Már szeptember 20-án kénytelenek voltunk megszüretelni” – írta például 1935-ben barátjának, Iványi Béla történésznek – „Szeptember elején már nagyon rothadt, a szomszédok beijedtek, és elkezdték a szüretet, én sem maradhattam hátra, mert az őrizet megszűnt, a seregélyek pedig elözönlötték a lábon álló szőlőt. Így bizony csak savanyú borunk lett. Így van a barát, ha szőleje van, és nem őrizheti maga.”

Szabad idejét a velencei szőlőhegyen töltötte, vagy beköltözött a plébániára, és kisegítette az ottani plébánost azzal, hogy a szomszédos Kápolnásnyéken vagy egyes majorságokban misézett és prédikált – mindezt természetesen ingyen, „piarista módra” (mint rendtársa, Révai József írta róla).

Friedreich Endre 1952. január 29-én hunyt el, 74 éves korában. Egyik barátja, Péteri Ferenc, a rend ügyvédje akkor írta róla: „Ő még abból a boldogabb nemzedékből származott, amelynek nem számított az idő. Egyszerűsége és különös bogarászása mögött sok olyan tudomány lappangott, mely attól tartok, legalább egy részében vele sírba szállt”.

Publikációk

Piarista rendtörténet

Halápy Konstantin emlékezete, in Ért/Temesvár 1902/1903, 1-55 (kny).
Hanacius Ferencz (Franciscus a S. Venceslao e S. P.) élete, in Ért/Veszprém 1904/1905, 7-62; 1905/1906, 3-71 (kny: Veszprém, 1906).
Kupa vezér [színielőadás a veszprémi piarista iskolában 1772-ben], in Veszprémi Hírlap 14(1906):12.
A veszprémi Szent Anna kápolna története 1724–1907, in Ért/Veszprém 1906/1907, 1-76 (kny).
Franco János élete, in Ért/Vác 1907/1908, 1-114 (kny).
A podolini piarista kollégium a XVII. században, in Közlemények Szepes vármegye múltjából 1(1909), 126-145.
A kegyes-tanítórend és iskolái (Tanítórendjeink és a magyar iskolaügy, VI), in Magyar Középiskola 2(1909), 597-617.
Kácsor Keresztély élete, in Ért/Budapest 1908/1909, 3-56 (kny).
A piarista iskola a XVII. században [Magyarországon], in Magyar Középiskola 3(1910), 327-334, 414-425.
II. Rákóczi Ferenc és a podolini piaristák, in Közlemények Szepes vármegye múltjából 2(1910), 69-85.
Adatok II. Rákóczi Ferenc podolini tartózkodásáról, in Közlemények Szepes vármegye múltjából 4(1912), 127-131.
Egy piarista krónikás Zrínyi Miklós haláláról, in Irodalomtörténet 2(1913), 41-43.
Moesch Lukács „Ordo Studiorum” című tanulmányi szabályzata, in Kalazantinum 19(1913/14), 46-52.
Följegyzés Franyó életéről [a nagykárolyi historia domusból], in Kalazantinum 19(1913/1914), 72-73.
A medgyesi és besztercei házak egyesítéséről, in Kalazantinum 19(1913/1914), 74-75.
Mária Terézia látogatása a szempci piarista kollégiumban [1764], in Kalazantinum 19(1913/1914), 92-94.
Rákóczi József kiközösítése a debreceni piarista templomban, in Kalazantinum 19(1913/1914), 96-98.
Dalmazy Lőrinc (a S. Joanne ante portam Latinam): A legöregebb novícius [és más világi papok a podolini noviciátusban a XVII. században], in Kalazantinum 19(1913/14), 99-100.
A budapesti piarista telek története, in Ért/Budapest 1913/1914, 1-77 (kny. képekkel). – Ism.: Századok 49(1915), 89.
A pesti piarista gimnázium tanulói 1717-től 1780-ig, in Ért/Budapest 1931/1932, 29-41 (kny) = Évk/Bp 1999/2000, 23-38.
A pesti piarista gimnázium első tanárai 1717–1727, in Ért/Budapest 1933/1934, 41-52.
A Thököly-kor az egykorú piarista krónikákban [1678–1685], in Századok 68(1934), 591-610 (kny).
A pesti piarista gimnázium tanárai 1727–1740, in Ért/Budapest 1936/1937, 31-42.
Vörösmarty a pesti piarista gimnáziumban [1816–1817], in Piarista Öregdiák 1(1936/1937):4, 9-12.
A pesti piarista gimnázium érettségi vizsgálatai 1851-ben, in Ért/Budapest 1938/1939, 33-49 = Évk/Bp 1999/2000, 65-82.
Brevis conspectus historiae Scholarum Piarum Hungariae, in Archivum Scholarum Piarum 11(1942), 139-149.
Jallosics András, in Magyar piaristák a XIX. és XX. században: Életrajzi vázlatok, szerk. Balanyi György, Budapest, 1942, 65-79.
A magyar piaristák latin költészete a 19. században, in Hitre, tudásra: A piaristák és a magyar művelődés: Kiállítási katalógus, II, szerk. Koltai András, Budapest, 2019, 133-142.

Batthyány Lajos és kortársai

Gróf Batthyány Lajos utolsó napjai, in Századok 61(1927), 113-148.
Czuczor Gergely haditörvényszéki pöre, in Napkelet 7(1929), 667-675.
Gróf Batthyány Lajos laibachi fogsága, Budapest, 1930.
Gróf Batthyány Lajosné, in Vigilia 63(1998), 753-763.

✓ Kész