Trianon és a magyar piaristák (1) Rózsahegy

Az első világháborút követő nemzeti összeomlás, majd az ország területének megszállását és megcsonkítását szentesítő trianoni békeszerződés a magyar piaristák életét is alapjában rengette meg. Iskoláik és rendházaik többsége az új országhatárok mögé került: kilenc ház Csehszlovákia, négy Románia, egy pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Trianon századik évfordulója alkalmából ezek sorsát elevenítjük föl, hogy nehéz éveik emlékével járuljunk hozzá közös múltunk megértéséhez és feldolgozásához.

 

Rózsahegy

névváltozatok
Ružomberok, Rosenberg
vármegye
Liptó
jogi státusz
rendezett tanácsú város
lakosságszám (1910)
12.249 fő
anyanyelvi megoszlás (1910)
8340 szlovák, 1735 magyar, 1031 német, 1143 egyéb1
rendház (1917/1918)
10 fő
gimnázium (1917/1918)
főgimnázium, I-VIII. osztály
diáklétszám (1917/1918)
333 fő (+23 fő magántanuló)2

A rózsahegyi gimnáziumban 1918 végén, az októberi kényszerű szünet után november elején újra megkezdték tanítást, de két hét után ismét el kellett rendelni a spanyolnátha- és szénszünetet. A rózsahegyi piarista közösség aggódva figyelte a híreket, amelyek a csehek Vág-völgyi előrenyomulásáról és a pesti forradalomról szóltak. Már október óta elő-előfordultak a környéken csehek és magyarok közötti összecsapások. 1918. november 19-én a magyar államvasúti dolgozóknak vagonokat küldtek, hogy szükség esetén elmenekíthessék rajtuk a családjaikat. A piaristák aggodalmas sürgönyére viszont a tartományfőnök józanul válaszolt: „mindenkinek helyén kell maradnia s csak akkor szabad helyét elhagynia, ha a városi hatóság a menekülésre felhívja a lakosságot. A forradalmi viszonyokhoz mindenképpen alkalmazkodnunk kell, ezt kívánja rendünk nyugalma s jövőjének biztosítása.”3 A civil lakosságra a cseheknél is nagyobb veszélyt jelentettek a rablások és betörések, mert a Monarchia összeomlása helyi szinten országszerte, így Rózsahegy vidékén is a közrend összeomlásában öltött testet, s a piaristák sem kerülték el ezt a sorsot. A rendházat ugyan nem érte támadás, de a mernyei uradalomból érkező rendes évi liszt- és takarmányszállítmányt valaki feltörte, így mindössze két zsák gabonát kaptak kézhez…

Rózsahegy cseh megszállása 1918. december 15-én következett be. A következő napon átvették a városházát, lefoglalták a postát és az adóhivatalt. A rendházat nem bántották, de a magyar közigazgatással minden kapcsolatot lehetetlenné tettek. Így nem lehetett sem a tartományfőnökkel levelezni, sem a tanári fizetéseket felvenni. Ezek azonban múló kellemetlenségek voltak. A helyi rendi közösség számára az igazi érvágást az jelentette, amikor az intézmények átvételének sorában a csehek december végén elértek a gimnáziumig. 1918 karácsonyának másnapján Stefanek Antal, a csehszlovák minisztérium tanügyi referense a tanári kar és a polgármester jelenlétében lefoglalta az intézményt, amely önálló épületben működött a rendház és a templom szomszédságában, és felmentette a tanári kart a szolgálat alól. A magyar piaristák mély megdöbbenéssel fogadták a kiutasítást, de a hivatali gépezetre nem volt befolyásuk. Február folyamán az új hatóságok átvették az épületet, az irodát és a szertárakat, és a hónap végén már el is kezdődött a tanítás az új csehszlovák állami reálgimnáziumban.

A csehszlovák hatalomátvétellel a rendház és hatalmas kertje sajátos zárvánnyá változott a városban. A magyar intézményrendszer gimnáziumostul megszűnt, de a tulajdonviszonyokat senki nem szabályozta újra, így a piaristák tennivaló nélkül, ám birtokon belül maradtak (a magyar Tanácsköztársaság államosító rendeletei ide nem értek el). Ennek megfelelően 1919 nyarán, a dispozíciók során Szinger Kornél tartományfőnök szinte kiürítette a házat. Bán József házfőnök mellett csak a nyugalmazott, idős és beteg Sárffy Ignác, valamint rövid ideig még Lőrincz Gábor maradt. Feladatuk az volt, hogy a háznak gondját viseljék, ami az ellátási nehézségek, a lakásínség, a városba költöző cseh hivatalnokok és katonák miatt nem volt könnyű feladat. Már a megszállás után azonnal befogadták – bérlőként – az új csehszlovák gimnázium néhány tanárát. Az 1919/1920-as tanévre a szepesi püspökség kérésére Kassáról ide helyezték az egyházmegye kisszemináriumát, azaz a gimnazista korú papnövendékek itt laktak nevelőikkel, és innen jártak át tanulni szomszádos középiskolába. A rendház második emeletét ugyanis 1895-ben a piarista növendékek számára rendezték be, akik szintén a gimnázium VI-VIII. osztályát végezték itt. A stúdium 1916. évi Kecskemétre helyezése óta azonban a hely üresen állt. Ide költöztették a 18 kisszeminaristát és két nevelőjüket. A ház egyházi célú hasznosítása (az egyéb lehetőségekhez képest) ebben a helyzetben kölcsönösen előnyös megoldásnak tűnt, de Bán József házfőnök mint házigazda olyan nehezen boldogult a koszt és a tüzelő beszerzésével, hogy a tanév végén mégis maga kérte a növendékek elköltöztetését.

A következő évben a szobát bérlők között már nemcsak tanárok, hanem katonatisztek is felbukkantak. „Elég tűrhetően viselik magukat, csak olykor éjjel hazajövet a folyosón hangosan diskurálnak” – értékelte a helyzetet a házfőnök.4 Az ebédlő lefoglalását úgy sikerült elkerülni, hogy fizető „kosztosokat” is fogadtak. Ez egy piarista szerzetes számára szokatlan kihívásokat tartogatott: „minden egyes ebéd és vacsora valóságos vizsga volt rám nézve; mindig félnem kellett, hogy nem lesz-e valami hiba vagy az ételek mennyisége, vagy azok milyensége, vagy az idő pontossága miatt” – írta, miután megszabadult a feladattól.5

A rossz közérzetet fokozta, hogy a helyi lakosság nagy része és az új beköltözők mindegyike eleve szlovákul vagy csehül beszélt, és az új rendszerrel szimpatizált. „Szinte leolvassuk a járókelők arcáról a kérdést: hát ezek még mindig itt vannak?” – panaszolták a tartományfőnöknek írt jelentésben.6 De alighanem kosztos vendégeik is ilyen bizalmatlanságot láthattak, ha a szerzetesek arcára kiültek az érzelmeik: „Erkölcsileg pedig határozottan nyertünk a távozásukkal, – értékeltek utólag, – mert így felszabadultunk az állandóan érzett nyomás alól, amennyiben most már ismét magyar piaristáknak érezhettük magunkat s nem kellett az állandó cseh és szlovák diskurzust hallgatni. Bizony amíg itt kosztoltak, az ebédlőnkben kevés magyar szó hangzott el; úgy ültünk ott, mintha orosz foglyok lettünk volna s alig vártuk, hogy magunk között lehessünk.”7 A feszültség azonban tettekben és szavakban nem fejeződött ki – nem bántották a magyar szerzeteseket, sőt, mindig akadtak jótevőik (neveik alapján magyarok és szlovákok is), akik pénzzel, ennivalóval, tűzifával kisegítették őket.

De az átmenetiség és tétlenség érzete általában is érezhetően megviselte Bán Józsefet: „őrizzük továbbra is a házat – írta a harmadik iskola nélküli tanév elején, 1921 őszén – várván, hogy mikor és hogyan dől el házunk sorsa. Biz ez elég unalmas foglalkozás, különösen rám nézve, aki a rendszeres munkához voltam szokva, de ha máskép nem lehet, tűrnöm kell s várnom, amíg valamikép megoldódik a rendház ügye.”8 A megoldás Vojtaššák János, az újonnan kinevezett szepesi püspök kezdeményezésére született meg, aki felvetette, hogy átveszi az egyházmegyéje területére eső két piarista rendházat (Rózsahegyen és Podolinban), mivel ezekben a magyar piaristák további munkája kilátástalan volt, azért, hogy ne kerüljenek világi kézre. Vojtaššák a prágai nuncius útján először a Szentszéket és a római piarista rendfőnököt kereste meg, és az ő beleegyezésüket követően értesítette a két házfőnököt, akikkel 1922. február 2-án Rózsahegyen tárgyalták meg a részleteket. A rendházakat és a templomokat nyolc évre vette bérbe a püspök, aki a rózsahegyi házba cseh jezsuitákat hívott. Az átadás-átvétel után Bán József és Sárffy Ignác 1922. szeptember 9-én hagyták el a házat és a várost. A nyolc év letelte után végleg a jezsuita rend birtokába került a ház és a templom, amely ma is használja őket.

Szekér Barnabás

Források

PMKL, II.16: Annales domus Rosenbergensis, Libri, nº 3: A rózsahegyi társház historiája 1900–1922, pp. 103-160 (Bán József SchP feljegyzései).

Biró Imre SchP, A forradalmak és a restauráció kora, in A Magyar Piarista Rendtartomány története, Budapest, 1943, 258-329: 275-278.

  • 1A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, I: A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint, Budapest, 1912 (Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat, 42), 120-121.
  • 2A Magyar Kegyes-Tanítórend Névtára az 1917/18. tanévre, Budapest, 1917, 38-39. A Magyar Kegyes-Tanítórend vezetése alatt álló rózsahegyi róm. katolikus főgimnázium értesítője az 1917/18. tanévről, Rózsahegy, [1918], 47.
  • 3PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 107.
  • 4PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 134.
  • 5PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 136.
  • 6Idézi: Biró I., A forradalmak és a restauráció kora, in A Magyar Piarista Rendtartomány története, Budapest, 1943, 277.
  • 7PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 136.
  • 8PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 143.