Az első világháborút követő nemzeti összeomlás, majd az ország területének megszállását és megcsonkítását szentesítő trianoni békeszerződés a magyar piaristák életét is alapjában rengette meg. Iskoláik és rendházaik többsége az új országhatárok mögé került: kilenc ház Csehszlovákia, négy Románia, egy pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Trianon századik évfordulója alkalmából ezek sorsát elevenítjük föl, hogy nehéz éveik emlékével járuljunk hozzá közös múltunk megértéséhez és feldolgozásához.
Rózsahegy
- névváltozatok
- Ružomberok, Rosenberg
- vármegye
- Liptó
- jogi státusz
- rendezett tanácsú város
- lakosságszám (1910)
- 12.249 fő
- anyanyelvi megoszlás (1910)
- 8340 szlovák, 1735 magyar, 1031 német, 1143 egyéb1
- rendház (1917/1918)
- 10 fő
- gimnázium (1917/1918)
- főgimnázium, I-VIII. osztály
- diáklétszám (1917/1918)
- 333 fő (+23 fő magántanuló)2
A rózsahegyi gimnáziumban 1918 végén, az októberi kényszerű szünet után november elején újra megkezdték tanítást, de két hét után ismét el kellett rendelni a spanyolnátha- és szénszünetet. A rózsahegyi piarista közösség aggódva figyelte a híreket, amelyek a csehek Vág-völgyi előrenyomulásáról és a pesti forradalomról szóltak. Már október óta elő-előfordultak a környéken csehek és magyarok közötti összecsapások. 1918. november 19-én a magyar államvasúti dolgozóknak vagonokat küldtek, hogy szükség esetén elmenekíthessék rajtuk a családjaikat. A piaristák aggodalmas sürgönyére viszont a tartományfőnök józanul válaszolt: „mindenkinek helyén kell maradnia s csak akkor szabad helyét elhagynia, ha a városi hatóság a menekülésre felhívja a lakosságot. A forradalmi viszonyokhoz mindenképpen alkalmazkodnunk kell, ezt kívánja rendünk nyugalma s jövőjének biztosítása.”3 A civil lakosságra a cseheknél is nagyobb veszélyt jelentettek a rablások és betörések, mert a Monarchia összeomlása helyi szinten országszerte, így Rózsahegy vidékén is a közrend összeomlásában öltött testet, s a piaristák sem kerülték el ezt a sorsot. A rendházat ugyan nem érte támadás, de a mernyei uradalomból érkező rendes évi liszt- és takarmányszállítmányt valaki feltörte, így mindössze két zsák gabonát kaptak kézhez…
Rózsahegy cseh megszállása 1918. december 15-én következett be. A következő napon átvették a városházát, lefoglalták a postát és az adóhivatalt. A rendházat nem bántották, de a magyar közigazgatással minden kapcsolatot lehetetlenné tettek. Így nem lehetett sem a tartományfőnökkel levelezni, sem a tanári fizetéseket felvenni. Ezek azonban múló kellemetlenségek voltak. A helyi rendi közösség számára az igazi érvágást az jelentette, amikor az intézmények átvételének sorában a csehek december végén elértek a gimnáziumig. 1918 karácsonyának másnapján Stefanek Antal, a csehszlovák minisztérium tanügyi referense a tanári kar és a polgármester jelenlétében lefoglalta az intézményt, amely önálló épületben működött a rendház és a templom szomszédságában, és felmentette a tanári kart a szolgálat alól. A magyar piaristák mély megdöbbenéssel fogadták a kiutasítást, de a hivatali gépezetre nem volt befolyásuk. Február folyamán az új hatóságok átvették az épületet, az irodát és a szertárakat, és a hónap végén már el is kezdődött a tanítás az új csehszlovák állami reálgimnáziumban.
A csehszlovák hatalomátvétellel a rendház és hatalmas kertje sajátos zárvánnyá változott a városban. A magyar intézményrendszer gimnáziumostul megszűnt, de a tulajdonviszonyokat senki nem szabályozta újra, így a piaristák tennivaló nélkül, ám birtokon belül maradtak (a magyar Tanácsköztársaság államosító rendeletei ide nem értek el). Ennek megfelelően 1919 nyarán, a dispozíciók során Szinger Kornél tartományfőnök szinte kiürítette a házat. Bán József házfőnök mellett csak a nyugalmazott, idős és beteg Sárffy Ignác, valamint rövid ideig még Lőrincz Gábor maradt. Feladatuk az volt, hogy a háznak gondját viseljék, ami az ellátási nehézségek, a lakásínség, a városba költöző cseh hivatalnokok és katonák miatt nem volt könnyű feladat. Már a megszállás után azonnal befogadták – bérlőként – az új csehszlovák gimnázium néhány tanárát. Az 1919/1920-as tanévre a szepesi püspökség kérésére Kassáról ide helyezték az egyházmegye kisszemináriumát, azaz a gimnazista korú papnövendékek itt laktak nevelőikkel, és innen jártak át tanulni szomszádos középiskolába. A rendház második emeletét ugyanis 1895-ben a piarista növendékek számára rendezték be, akik szintén a gimnázium VI-VIII. osztályát végezték itt. A stúdium 1916. évi Kecskemétre helyezése óta azonban a hely üresen állt. Ide költöztették a 18 kisszeminaristát és két nevelőjüket. A ház egyházi célú hasznosítása (az egyéb lehetőségekhez képest) ebben a helyzetben kölcsönösen előnyös megoldásnak tűnt, de Bán József házfőnök mint házigazda olyan nehezen boldogult a koszt és a tüzelő beszerzésével, hogy a tanév végén mégis maga kérte a növendékek elköltöztetését.
A következő évben a szobát bérlők között már nemcsak tanárok, hanem katonatisztek is felbukkantak. „Elég tűrhetően viselik magukat, csak olykor éjjel hazajövet a folyosón hangosan diskurálnak” – értékelte a helyzetet a házfőnök.4 Az ebédlő lefoglalását úgy sikerült elkerülni, hogy fizető „kosztosokat” is fogadtak. Ez egy piarista szerzetes számára szokatlan kihívásokat tartogatott: „minden egyes ebéd és vacsora valóságos vizsga volt rám nézve; mindig félnem kellett, hogy nem lesz-e valami hiba vagy az ételek mennyisége, vagy azok milyensége, vagy az idő pontossága miatt” – írta, miután megszabadult a feladattól.5
A rossz közérzetet fokozta, hogy a helyi lakosság nagy része és az új beköltözők mindegyike eleve szlovákul vagy csehül beszélt, és az új rendszerrel szimpatizált. „Szinte leolvassuk a járókelők arcáról a kérdést: hát ezek még mindig itt vannak?” – panaszolták a tartományfőnöknek írt jelentésben.6 De alighanem kosztos vendégeik is ilyen bizalmatlanságot láthattak, ha a szerzetesek arcára kiültek az érzelmeik: „Erkölcsileg pedig határozottan nyertünk a távozásukkal, – értékeltek utólag, – mert így felszabadultunk az állandóan érzett nyomás alól, amennyiben most már ismét magyar piaristáknak érezhettük magunkat s nem kellett az állandó cseh és szlovák diskurzust hallgatni. Bizony amíg itt kosztoltak, az ebédlőnkben kevés magyar szó hangzott el; úgy ültünk ott, mintha orosz foglyok lettünk volna s alig vártuk, hogy magunk között lehessünk.”7 A feszültség azonban tettekben és szavakban nem fejeződött ki – nem bántották a magyar szerzeteseket, sőt, mindig akadtak jótevőik (neveik alapján magyarok és szlovákok is), akik pénzzel, ennivalóval, tűzifával kisegítették őket.
De az átmenetiség és tétlenség érzete általában is érezhetően megviselte Bán Józsefet: „őrizzük továbbra is a házat – írta a harmadik iskola nélküli tanév elején, 1921 őszén – várván, hogy mikor és hogyan dől el házunk sorsa. Biz ez elég unalmas foglalkozás, különösen rám nézve, aki a rendszeres munkához voltam szokva, de ha máskép nem lehet, tűrnöm kell s várnom, amíg valamikép megoldódik a rendház ügye.”8 A megoldás Vojtaššák János, az újonnan kinevezett szepesi püspök kezdeményezésére született meg, aki felvetette, hogy átveszi az egyházmegyéje területére eső két piarista rendházat (Rózsahegyen és Podolinban), mivel ezekben a magyar piaristák további munkája kilátástalan volt, azért, hogy ne kerüljenek világi kézre. Vojtaššák a prágai nuncius útján először a Szentszéket és a római piarista rendfőnököt kereste meg, és az ő beleegyezésüket követően értesítette a két házfőnököt, akikkel 1922. február 2-án Rózsahegyen tárgyalták meg a részleteket. A rendházakat és a templomokat nyolc évre vette bérbe a püspök, aki a rózsahegyi házba cseh jezsuitákat hívott. Az átadás-átvétel után Bán József és Sárffy Ignác 1922. szeptember 9-én hagyták el a házat és a várost. A nyolc év letelte után végleg a jezsuita rend birtokába került a ház és a templom, amely ma is használja őket.
Szekér Barnabás
Források
PMKL, II.16: Annales domus Rosenbergensis, Libri, nº 3: A rózsahegyi társház historiája 1900–1922, pp. 103-160 (Bán József SchP feljegyzései).
Biró Imre SchP, A forradalmak és a restauráció kora, in A Magyar Piarista Rendtartomány története, Budapest, 1943, 258-329: 275-278.
- 1A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, I: A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint, Budapest, 1912 (Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat, 42), 120-121.
- 2A Magyar Kegyes-Tanítórend Névtára az 1917/18. tanévre, Budapest, 1917, 38-39. A Magyar Kegyes-Tanítórend vezetése alatt álló rózsahegyi róm. katolikus főgimnázium értesítője az 1917/18. tanévről, Rózsahegy, [1918], 47.
- 3PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 107.
- 4PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 134.
- 5PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 136.
- 6Idézi: Biró I., A forradalmak és a restauráció kora, in A Magyar Piarista Rendtartomány története, Budapest, 1943, 277.
- 7PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 136.
- 8PMKL, II.16, Libri, nº 3, p. 143.