A 20. századi magyar fotográfia történetében különleges hely illeti meg Kinszki Imrét. Születésének 125. évfordulóján nemcsak kiváló fotográfusként, hanem egy tragikusan megszakadt magyar értelmiségi pálya képviselőjeként is emlékezünk rá, aki nem mellesleg a gimnázium mind a nyolc évfolyamát a Budapesti Piarista Gimnáziumban végezte el.
Rövid élete ellenére olyan életművet hozott létre, amely a modern fotográfiai látásmód egyik legkorábbi és legeredetibb hazai megfogalmazása. Városképei, természetfotói és meghitt családi felvételei egyszerre egy múlt korszak dokumentumai és a modern fényképezés maradandó értékei.
Kinszki Imre 1901. március 10-én született Budapesten asszimilált, értelmiségi zsidó családban. A családi visszaemlékezések szerint a piarista gimnáziumot azért választották, mert édesapja Budapest legjobb iskolájának tartotta az intézményt. Szomorú egybeesés, hogy édesapja váratlanul, épp a beiratkozás napján halt meg, így fia a gimnáziumot már félárván kezdte meg.
A piarista gimnáziumban
Az 1910 és 1918 között eltelt nyolc év, amit a piaristáknál töltött, mozgalmas időszak volt a gimnázium számára. Bár az évkönyvek az első években nem sok különleges dologról számoltak be, de 1913-tól megindult a piarista székház átépítése, és vele párhuzamosan megjelentek a hírek a világháborúról és a hősi halált halt öregdiákok névsorai. Az 1916/1917-es évkönyv Ferenc József halálhírével kezdődött, de Bartos József igazgató örömmel számolt be az új épület használatbavételéről, az ünnepélyes átvonulásról, és panaszkodott, hogy a háború miatti hosszabb szünidők során elkanászodik a fiatalság, mert „elszokott az iskolai fegyelem és rend jótékony, fékező befolyásától”. A 1917/1918-as évkönyv az iskola 200 éves jubileumának ünnepléséről szól, utalva az épp elinduló nagy társadalmi forrongásokra is.
A fiatal Kinszki iskolaéveiről szűkszavúak a források, az értesítők és anyakönyvek mindössze annyit jeleznek, hogy igen jó tanuló volt. Bizonyítványában alig fordul elő más, mint a jelest jelentő 1-es osztályzat, az érettségit is jeles eredménnyel tette le 1918 júniusában. Az utolsó három évben magántanulói jogviszonyban állt, de az órákat továbbra is látogatta.
Az évkönyvek tanúsága szerint Kinszki a Sík Sándor által vezetett önképzőkör, a gyakorlóiskola tagja is volt, méghozzá az értesítőben is felsorolt legszorgalmasabb diákok között. Itt formálódhatott tovább az a kritikai érzékenység és szellemi nyitottság, amely később társadalomfilozófiai írásaiban is megmutatkozott. A körhöz kötődött Szerb Antal is, aki 1917/1918-ban a gyakorlóiskola titkára, a következő évben pedig elnöke lett, és akivel Kinszkit barátság is összekötötte. Kettejük sorsa utóbb megrendítő párhuzamot mutatott: mindkettőjük életét a holokauszt borzalma oltotta ki 1945 legelején.
Osztálytársai között több későbbi ismert tudós és közéleti személyiség is feltűnt: többek között Sztrilich Pál fogorvos és cserkészvezető, akinek a nevét ma cserkészpark is viseli, Klimkó Dezső világhírű sebész, a modern sebészeti érzéstelenítés hazai úttörője, és Woggenhuber Oszkár zongoraművész, a Ferencvárosi Torna Club első indulójának szerzője.
Műveltsége
Kiváló tanulmányi eredményei ellenére pályaválasztási lehetőségeit a korszak politikai viszonyai jelentősen korlátozták. Orvosi egyetemre ment, majd biológus szakra váltott volna, de a numerus clausus következtében tudományos pályája megszakadt, és egyszerű hivatalnoki állást vállalt, ahol legalább széleskörű nyelvtudását tudta alkalmazni. A tudomány iránti érdeklődés és az alkotó energia azonban más területeken tört utat magának. Társadalomfilozófiai írásai, könyv recenziói, természettudományos cikkei a XX. Század, a Nyugat és más modern irányvonalat, szabad gondolatokat képviselő folyóiratokban jelentek meg.
Természettudományos műveltségéhez a gimnáziumi évek szintén jelentősen hozzájárulhattak. Egy 1980-as megemlékezésben Nagy István György még úgy vélte, hogy Kinszki ezen tudását főként magánúton szerezhette meg, hiszen a korabeli középiskolai oktatásban a természetrajz általában másodlagos szerepet kapott, az akkori tankönyvek elavult nézeteket képviseltek, még Darwin neve sem szerepelt bennük. Ezzel szemben az igazság az, hogy a nemzetközi tudományos élethez sok szálon kapcsolódó tudós piarista szerzetestanárok már az 1860-as évektől foglalkoztak az evolúciós elmélettel, sőt tankönyveikben is ismertették azt. Így, bár kétségtelen, hogy botanikus nagyapjától is sokat tanulhatott, bizonyos, hogy későbbi természetfilozófiai írásait megalapozó tudása a gimnáziumi oktatásból is táplálkozott.
Fényképezés
Közben, a 20-as évek közepétől, egy új kifejezési formát is elsajátított: a fényképezést. A fotográfia kezdetben amatőr tevékenységként jelent meg életében. A források szerint első fényképezőgépét feleségétől kapta – egyes visszaemlékezések szerint nászajándékként, mások szerint első gyermekük születésekor. A harmincas évek virágzó fotóamatőr-mozgalmában indult, de hamar túllépett annak keretein, és kora egyik legjelentősebb magyar fotográfiai életművét hozta létre. Újító, kísérletező szemlélete miatt 1937-ben vezetésével alakult meg a Modern Magyar Fényképezők Csoportja, amely a korszerű fotográfiai látásmód meghonosításán dolgozott.
Fotográfiai munkássága több területen is kiemelkedő. Jelentősek városképei, amelyek a modern látásmód jegyében új perspektívából mutatták meg Budapestet. Kényszerű hivatali állása mellett, mintegy második műszakban alkotott: gyakran késő délután vagy este fényképezett, olykor munkahelyének vagy saját lakásának ablakából. Felvételein a városi táj apró részletei és hétköznapi jelenetei jelennek meg szokatlan nézőpontokból, hosszúra nyúló árnyékokkal és merész képkivágásokkal. Ezek a képek ma a harmincas évek Budapestjének felbecsülhetetlen értékű lenyomatai. Egyik leghíresebb képét épp a Kígyó utca végén (a későbbi Piarista közben), az érettségije évében már működő új piarista épület árkádjai alatt készítette, de dokumentálta a régi piarista épület bontását is, amelyben a gimnázium alacsonyabb osztályait végezte.
A természetfotózás szintén fontos helyet foglal el munkásságában. Saját tervezésű makró fotós eszközzel dolgozott, amellyel művészien dokumentálta a természet apró részleteit. Képei ismeretterjesztő cikkek illusztrációiként is megjelentek, és külföldi lapok is közölték őket. Természeti érdeklődése a környezet változásának megfigyelésében is megnyilvánult: egy írásában például a Rákos-patak környékének beépítése, átalakulása miatt szomorkodott.
Fotográfiáinak harmadik nagy csoportját családi képei alkotják. Ezek az bensőséges, érzelemgazdag felvételek feltehetően eredetileg magánhasználatra készültek, mégis fotótörténeti jelentőségű alkotásokká váltak. A zuglói otthon vidám, meghitt környezetében készült képeken a mindennapi élet apró pillanatai jelennek meg: gyermekei növekedése, a családi együttlétek, a figyelem és a szeretet szelíd légköre, amelyben cseppet sem mutatkozik meg, micsoda felhők gyülekeztek sorsuk felett.
Hagyatéka
A negyvenes évek elejétől egyre kevesebb gyümölcsét látjuk alkotó lendületének, elmaradnak az írások, a fényképek. A zsidótörvények és az üldöztetés mindinkább beszűkítették életlehetőségeit, és a munkaszolgálatosok nehéz sorsa lett osztályrésze. Lett volna lehetőségük elhagyni az országot, és Új-Zélandra költözni, de végül, vesztükre, nem szánták rá magukat. Időközben görögkatolikus vallásra tértek, de már ez sem segített rajtuk.
Kinszki Imre vélhetően 1945 elején, a sachsenhauseni koncentrációs tábor felé hajtott halálmenetben vesztette életét.
Kisfia, Gábor – a Szent István Gimnázium osztályelső tanulója – szintén a háború áldozata lett, különös kegyetlenséggel gyilkolták meg Buchenwaldban. Ő a visszaemlékezések szerint mélyen vallásos, görögkatolikus hitét komolyan vevő, szeretetre méltó fiú volt. Egy korabeli újsághirdetés megrendítően tanúsítja: felesége még majdnem két évvel haláluk után is reménykedve várta hazatértüket.
Kinszki fényképészeti hagyatéka csaknem elveszett: felesége és kislánya a pesti gettóban egy kis, AGFA feliratú dobozban őrizték és mentették át a negatívjait. Halála után neve hosszú időre feledésbe merült, és csak az 1970-es évektől kezdtek megjelenni írások az ő említésével, életműve széleskörű elérhetőségére pedig még tovább kellett várni.
A családi emlékezet egy későbbi epizódot is megőrzött, amelynek van piarista szála: a háború után leányának iskolai felvételét meg akarták tagadni a Mária Terézia Leánygimnáziumban. A gettóból érkező megviselt külsejű anya és lánya nem keltettek bizalmat. Ekkor az édesanya elővette férje piarista bizonyítványait, és a bizottság elé tette azzal a mondattal: „Lehet, hogy mi most így nézünk ki – gettó és minden –, de ez az apja.” A dokumentumok láttán az iskola vezetői megváltoztatták döntésüket: a lányt, Juditot felvették.
Kinszki Imrében tisztelhetjük az elnyomott, ígéretes tudományos szaktekintélyt, aki próbált mégis maradandót alkotni, tisztelhetjük benne az ártatlanul meggyilkolt, példás családapát, valamint a világszínvonalú fotóst, akire a piarista iskola is büszkeséggel gondolhat, mint sok különleges diákjának egyikére.
Szabó Csaba
Források
- Győri Lajos: Egy befejezetlen életmű töredéke, in Foto 1981: 6.
- Kiscsatári Marianna: Kinszki Imre, in Fotóművészet 1995: 5-6.
- Sándor P. Tibor: Ablakperspektíva, in Budapest [folyóirat] 2009. április
- Kinszki Judit visszaemlékezése, centropa.org
Képek forrása
- Fortepan – Kinszki Imre további fényképei
- Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Kinszki Imre további fényképei
