A piarista krónikák a pestises betegek gondozásában résztvevőkről többnyire csak akkor emlékeznek meg, ha az illető piarista belehalt. Így villan szemünkbe egy-egy váratlan eset, félig ismert név. Az alábbiakban vegyünk szemügyre néhány sebtiben meglelt epizódot házaink sorsáról és munkájáról ebben a szituációban.
Szeged felől mintha nem egészen egyértelműek volnának az egykorú híradások. A historia domus 1950 óta lappang. De mit mondott el vajon? A jelek szerint legtöbbet az áldatlan jurisdikciós vitákkal bajlódott az érdekelt krónikás.1 Három ordinárius egyszerre formált jogot a városra, mióta a török kitakarodott belőle. A piarista palánki plébánost maga a prímás – egyike a háromnak – fedezi és védi, meg – úgy látszik – a rendet meghívó magisztrátus is. A bajt alsóbb szinten a plébánosi jogok kiegyenlítetlensége okozza. Az alsóvárosi obszerváns ferences konvent a helyőrség lelkigondozásával lép bele időnkint a plébániai jogok kaszálóiba. A csanádi káptalan pedig maga tagjai közül óhajtana plébánost prezentálni a városnak, hogy talajt fogjon benne. A Felsővároson konventuális minoriták kísérleteznek – sokáig reménytelenül – a megtelepedéssel. A magisztrátus sokall ennyi mendikánst: „Gazdagoktúl koldulom, szegínyeknek adom!" – feleli rá önérzettel Kelemen Didák, a szerzet akkori organizátora és „szentje”.
Első alkalommal 1738 májusában jelentkezett Szegeden a pestis, illetve helyi nevén a „gugahalál”, a Temesvárról érkező vásárosokkal. Júniusban a város járványkórházat (lazaretum) állított fel a későbbi Rókus városrész helyén. A rendházban csupán hat piarista maradt, Herák Celesztin (a S. Francisco Xav.) rektor vezetésével (aki egy évvel később Kecskeméten is megmenti a helyzetet). Közülük Sárközi Sándor (a S. Antonio), aki addig is a dalmaták lelkésze volt, „önként vállalkozott a lelkek gondozására, mielőtt pestis által fertőzöttek szolgálatára indult, nyilvánosan az egész közösség előtt térden állva kérte vétkeinek elengedését, és áldást kért elöljárójától.” („sponte pro cura animarum se resolvens, antequam pro obsequio peste correptorum egrederetur, publice coram tota communitate religiosa genibus minor et veniam errorum supplex petiit, et benedictionem a superiore sibi dari efflagitavit”). Két hét múlva valóban a pestis áldozata lett, és július 9-én elhunyt.2 Munkáját Tarnóczy Jeromos (Hieronymus a S. Joanne Nep.) vette át, aki egészen február 28-ig a zárvonalon kívül tartózkodott, majd a vesztegidő lejártával egészségesen tért vissza a poétika és retorika tanításához.3
Az 1738/1739. évi szegedi pestis idején, – mint már tudjuk, – az egy piarista halálos áldozat mellett 6 obszerváns alsóvárosi és két konventuális felsővárosi franciskánus veszti el életét a betegek gondozása közben. Hogy ez a halálbeli számarány jelenti-e a piaristák túlságosan óvatos szolidaritását a bajban, – talán elhamarkodott következtetés volna. Mindenestre más helyzetkép sejthető több rendi krónika megemlékezése nyomán a szegedi piaristák betegellátó munkájának helyi visszhangjáról. A nyitrai historia domus lapjain leírt részleteket szószerint érdemes elolvasni.
„A pestis idején összegyűlt az elöljárónál néhány polgár, és kérték, hogy jelöljön ki számukra napot, amikor a szentnek mondott, Tiszteletreméltó Alapítónk, Kalazanci Józsefet,4 és a Tiszteletreméltó [Casani] Pétert ünnepelhetik, akiknek segítségét a járvány idején többen tapasztalták, nevezetesen a kijelölt napon ötvenen is jelen voltak, akik hitelre méltóan, esküvel tanússágot tettek róla, hogy egy polgártársuk, aki már a végsőkig jutott, a Tiszteletreméltó Péter képének felmutatásával, és segítségül hívásával a azonnal meggyógyult, amelyről a nagyméltóságú csanádi püspök úr [Falkenstein Adalbert] kánoni vizsgálatot tartott, és Rómába elküldte.”5
A vizsgálati jegyzőkönyv lényegét a kórházban jelen lévő sebészek (chyrurgi), Johann Franz Keinz (Keniz) és Joseph Gabriel Settele és a 16 másik, név szerint felsorolt szemtanú 1738. december 5-én tett tanúsága adta:
„Mi alul írott sebészek és további, egyenként alulírottak jelen nyilatkozatunkkal arról tanúskodunk, hogy Szőcs Mihály leánya, Ilona, Sárkányi István szegedi polgár felesége, aki három mirigydaganatban, egy nyílt kelésben szenvedett, és pestises láz gyötörte, a legsúlyosabb fájdalmak közt 1738. november 23-án éjjel 10 óra körül magához hívatta [Tarnóczy] Jeromos atyát, mint a kórház lelkészét. Amikor az megérkezett, ő annyira el volt gyengülve, hogy nyelvét sem tudta használni, szemei pedig a haldoklók módjára kifordultak, úgyhogy élete reménytelennek látszott, halála minden pillanatban várható volt. Amikor azonban a mondott Jeromos atya a Tiszteletreméltó [Casani] Péter (a Nativitate B.M.V.) piarista képét a haldokló szájára helyezte, hirtelen e szavakat kezdte mondani magyarul: Istennek legyen hála, jobban érzem magamat. Miután pedig Jeromos atya a mondott képet a beteg mellére helyezte, még ugyanazon éjjel annyira megjavult az egészsége, hogy reggel már szentmisére mehetett.”6
A gyógyulás tényéhez és jellegéhez hozzászólni fölösleges volna, hiszen inkább az érdekel, ahogyan a környezet fogadta. Ha tudniillik a piaristák csak éppen tessék-lássék belépésre vállalkoznak a nehéz időben, aligha ébresztenek ekkora közbizalmat, még ha a csodák ebben az időben nagyon is kelendőek. Egy évtizeddel korábban Debrecen kálvinhitű közvéleménye is felneszel két esetben is,7 meg nem tagadva barokk érzékenységét a természetfeletti benyúlás hírei iránt.
Egyébkent – amennyire olvasmányaim nyomán a pestis lefolyását ismerhetem, – önmagában a fiatal kor és a nyílt, felfakadó fekély természetes gyógyulás jeleként volna elkönyvelhető. Persze ezt is orvos dolga volna megállapítani. Azonban a nyelv bénulása, ami dagadtságából adódik, bizony valóban a végső stádium jele a feljegyzések tanúsága szerint. Ennyiben akár természetfeletti, akár csak pszichés alapú a fordulat, nem tévedtek a bécsi sebészek.
Szegeden a piarista iskola 1739 májusában, 10 hónapi szünet után ismét megnyílt,8 de egy év múlva, 1740 júniusában a pestis járvány újból elérte Szegedet, és közel egy évre, 1741. május 1-ig a gimnáziumot ismét bezárták. Addigra már Molnár Máté (a S. Thoma Aquinate) vezeti a rendházat és a plébániát. Június 28-án Hangay Zakariás (a S. Ioanne Nep.) plébániai hitszónokot küldi a lazarétumba, aki ott háromszor is megkapja a betegséget, de mindannyiszor felgyógyul. Rajta kívül még Korb Ádám (a S. Godefrido), a bécsi születésű német hitszónok és a szegedi Lality Elek (a S. Stephano Rege) retorika-tanár foglalkoztak a betegek gondozásával, maga a házfőnök és a harmadik hitszónok, Zakovics Lukács (a S. Maria Maiore) pedig a templomban fogadták a híveket. A járványt ezúttal mindannyian szerencsésen túlélték.9
Tarnóczy Jeromos (a S. Joanne Nep.) Casani Boldog Péter (a Nativitate B.M.V.) közbenjárására pestises beteget gyógyít Szegeden, 1738. november 23-án. Csobán András festménye, Szeged, piarista templom, 2004
Kecskeméten Demka Sándor (a Visitatione B. M. V.) házfőnök tízéves távlatból, 1750-ben regisztrált elbeszélése10 megint más oldaláról jellemzi város és rendház kapcsolatát ebben a felfordult világban. Demka nem volt szemtanú. 1738/1739-ben Nagykárolyban élt. A járvány hírére Kecskeméten mindössze hatan maradtak, a beteges házfőnök, Tagányi Adalbert (Adalbertus a S. Stephano Rege), a hallgatók nélkül maradt teológia professzor, Szoróczy Vince (a S. Andrea), a kedvelt szónok, Kolmár Gellért (a S. Francisco Ser.), és három laikus testvér (frater operarius).
Az érthetőséghez tudnunk kell, hogy a vesztegzár mezővárosok számára a legvégzetesebb, mert minden élelemtől és anyagi forrásuktól elvágja őket. A félelmi pszichózis rebellis dacot vált ki a lakosokból. Csak azért sem tartják meg az óvó intézkedéseket, hiszen akár így, akár úgy veszniök kell, – mondják. Igenis halotti tort ülnek – mégpedig a kiterített holttest mellett. Mire fejükbe száll a pálinka, a megfeketedett („tamquam nigros carbones”) holttesteket felrántják fekhelyükről, és ölelgetik. Persze 20 000 városi lakos egyharmada odavész ilyen módon.
A piaristák nem plébánosok, de rendházuk, iskolájuk szélesebb körű keresztény népnevelés, egyben pusztai fiúk verbuválása és kineveltetése céljából lelkipásztori gócpont. A páter franciskánusok mellett – akik a plébániát vezetik – ők is részt vesznek a betegek ellátásában. Vince és Gellért atyák elhatározzák, hogy csupán a templomot fölkeresők gyónását hallgatják meg, de azután mégis fölkeresik a rend megbetegedett támogatóinak házát is. A legtorzabb tragédián, az eszelős önpusztításon segíteni azonban nem képesek, pedig őket is megkínáljak, nyújtja feléjük „egyik vagy másik a vigasztaló poharat” („unum alterumve poculum consolationis”). Az alföldi ember vendéglátó gesztusait visszautasítani józan órában sem tanácsos, hát még ilyenkor! Mindkét páter meghal bele 1739. július 23-án és 24-én. Tőlük fertőzve két laikus fráter is.
Mindössze a város népességéhez nem tartozó pásztorok őrzik meg csendes méltóságukat. Tapintatosan jönnek és mennek. A rendház kertjében félkaréjba sorakozva hozzák „oltárra” szánt ajándékaikat: tinót, juhot, aprójószágot. Messziről kiáltják be mondanivalójukat a fertőtlenítő füstölőszerek felhőjében ülő piarista felé, aki a „donációkat” jegyzi könyvbe.
Maga a rektor is megbetegszik, két hatalmas kelése van, de ezeket sikerül meggyógyítani a sebésznek, aki hatalmas összeget, 100 forint jutalmat kap – legalábbis Demka Sándor szerint. A halott piaristákat egy, a templomba menekült (asylans) református ember, Varga András és az orgonista, Dallos János temetik el. A házfőnök Olasz Remig ferences plébánostól kér segítséget, majd Szegedről érkezik két piarista, Herák Celesztin (a S. Francisco Xav.) és egy másik atya.11 Az időközben, 1739 júliusában kinevezett új rektor, Demka Sándor a vesztegzár miatt csak 1740 áprilisában jut el Nagykárolyból Kecskemétre, hogy újra szervezze a piarista életet.
Szentgyörgyi András SchP
(folytatása következik)
Szentgyörgyi András (1920–1971) piarista hittanár volt Debrecenben, majd Kecskeméten, végül a Központi Szeminárium könyvtárát rendezte, és teológiát tanított a budapesti Kalazantinumban. Tanulmánya az 1960-as években készült, a barokk kor piaristáinak műveltsége után folytatott kutatásai közben. A szerkesztés során korrigáltam a téves dátumokat, neveket, lelőhelyeket és magyarra fordítottam számos latin részletet. Teljes terjedelmében az „Elfeledett fiókokból: Piarista rendtörténeti tanulmányok 1940-1970” című kiadványunkban fog megjelenni. KA
- 1A rendház modern történetírója is főként erről írt, a historia domus alapján: Pap János, A piaristák Szegeden (1720–1886), Szeged, 1886.
- 2Origo Collegii Nittriensis … Scholarum Piarum … in episcopali inferiori civitate Nittriensi, 1698-1778: PMKL, II.5: Acta domus Nitriensis, Lib. 1., p. 92-93.
- 3Pap János, i. m., 88. Jászai Rezső, Az 1738. évi gugahalál és a piaristák, in A piaristák vezetése alatt álló szegedi város főgimnázium kétszázados jubileumának emlékkönyve, szerk. Csaba Jenő, Szeged, 1922, 84-87. Mindketten az elveszett historia domus alapján dolgoztak, de a piaristák neveit összekeverték: Tarnóczy helyett Lédairól írtak, Jászai Rezső pedig Sárközy helyett Herákot (Herech) temettette el. A nevek azonosítása: Léh István, Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666–1997, Budapest, 1998.
- 4Kalazanci Szt. Józsefet csak tíz évvel később, 1748-ban avatták boldoggá.
- 5PMKL, II.5: Acta domus Nitriensis, Lib. 1., p. 92, pp. 93.
- 6PMKL, II.5: Acta domus Nitriensis, Lib. 1., p. 92, pp. 93-94. A magyar fordítást (néhány félreolvasással) a temesvári püspöki levéltárból közölte: Jászai, i. m., 84-85.
- 7Az 1719. július 17-én a debreceni Csapó utcában keletkezett tűzben a katolikusok úrnapi körmenete által érintett rész (a Szent Anna utca környéke) épen maradt. 1725. december 27-én a debreceni piarista iskola több diákja a Szent Anna kápolnában tartott misén, a kihelyezett Oltáriszentségben, a szentségtartó üvegén belül felhők között mozgó Jézuskát láttak. Vö. Katolikusok Debrecenben 1715–2015, szerk. Takács József, Debrecen, 2015, 211-223.
- 8Pap János, i. m., 88.
- 9Pap János, i. m., 92. Ld. még: „Capellanus pestiferorum erat, ac tribus vicibus pestem contraxit, tamen convalescebat”: Léh István, Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666–1997, Budapest, 1998, 165.
- 10Annales domus Kecskemétiensis, 1715–1809: PMKL, II.8.a.: Kecskeméti rendház levéltára, Régi korszak, Lib. 1, pp. 189-190.
- 11 Demka Sándor, a krómika írója P. Xaveriusnak nevezi, de ez tévedés, mert ilyen magyar piarista akkor nem volt, talán összekeverhette Herák Celesztin (a S. Francisco Xav.) szerzetesi nevével (akit viszont Caelestinus a S. Francisco Seraphico-nak nevezett).