A piaristák az utolsó magyarországi pestisjárvány idején (3) Debrecenben

Debrecen piaristáinak missziója az epidémia idején annyira egyedülálló a provincia történetében, hogy karakterisztikus vonásait kár volna a hevenyészett képből is kihagyni. A piaristák Debrecenben nem szívesen fogadott vendégek. Erdélynek és a Partiumnak a Diploma Lepoldinum óta megszüntetett különállása politikai egyezkedésre kényszeríti a várost a bécsi udvar hatalmaival, ha autonóm jogainak érvényt akar szerezni. Az 1715-ös országgyűlésen biztosított szabad királyi város jelleg lényegében jogi üzlet. Egyik ára a katolikus plébánia alapításának engedélye, amelyet a nagykoncepciójú váradi bíboros-püspök Csáky Imre gróf sürget. Igen, de a németnevű váradi kanonok, Keczer István akit idehelyez, kézzel-labbal menekülne a számára sovány terepről; mire Csáky nagyprépostjával, Bakó Jánossal együtt a piaristák barátságát akarja felhasználni a nehéz missziós terepen.

Szlopnyai Elek (Alexius a Resurrectione Domini) és Hornik István (a S. Sigisimundo), az első két megtelepedő páter győzi fellépéssel is, energiával is, de koncepcióval is a reménytelennek tűnő feladatot. Megcsinálják a szinte hihetetlent: 20 község szórványpasztorációját végzik kb. 40 kilométeres körzetben, ahonnét diákot is rekrutálnak, mert a városban néhány bevándorolt német kisiparos fiain kivül nincsen kit nevelniök. Konverziókat ha produkálnak is, helyben, legföljebb a kerületi tábla, vagy a megyei hivatalok nemeseinek családjából sikerül elérniök. Gazdaságilag Szlopnyai új utakat nyit a piarista települések történetében: nem a szűk alapítvány kamatain tengeti intézményeit, hanem szántóföldbe, legelőbe, marhaállományba invesztál, és ezzel anyagilag teljesen függetleníti a rendházat, iskolát és plébániát. Sem stólát, sem más juttatást nem kér, és nem fogad el híveitől.

Persze a városi magisztrátus ott vet akadékot, ahol teheti. Telekvásárlásaihoz sem akar hozzájárulni. Nem szerzetesrend volt az alkuban, hanem plébánia: ez a város álláspontja. Letelepedésüket is mint valami trójai falovat nézi: „A pater Piaristák bejöttek s építéshez kezdettek; meg kell tudni, ex quo principio lett ide bejövetelük” – olvasható a városi protokollumban 1719-ből.1

Ebből a városon belül szinte teljesen elszigetelt helyzetből válik érthetővé a piarista kolónia lelki magatartása, ahogyan a késői pótlásként, 1757-től újraírt Historia domus Debrecinensis lapjain a krónikás, Jurovich Glicér (a Matre Dei) által idézett egykorú levelezésből még most is „atmoszférát” áraszt.2

Külley Kristóf (a S. Joseph), a 33 éves, fiatal, veszprémi születésű superior irja ezeket a leveleket 1739-ben, súlyos tüdőbajjal küszködve, amely két év múlva sírba is viszi, de elszántan, keményen tartva magát munka, tárgyalás, intézkedés közt valósággal utolsó napjáig. Szlopnyai Elek provinciális a címzett. „Egy gödörbe kerültünk hát a debreceni polgárokkal!” („Nos una cum civibus esse in cavea”) – jegyzi meg fanyarul május 28-án. Prognózisa egyáltalán nem biztató: ha a dolgok így mennek tovább, három éven belül nem lesz itt vége az epidémiának. Az óvóintezkedések névlegesek; a császári őrség csupán a külső határokat őrzi; még lazarétumot sem tartott szükségesnek felállítani a magisztrátus; a város lakossága óriási tömeg, és biztos vesztébe rohan, valósággal temetési pompát rendez végzetéből. Külön uniformist szabattak a sírásóknak, akik közös kvártélyukról, a Dobos-házból („e domo Dobosiana”) hajdú kíséretében egy funerátor méltóságával vonulnak az egyre újabb halottas házakhoz.

Külley még 1739. április 2-án arra kéri kéri Szlopnyait, vegyék tudomásul a rendi vezetők, hogy ők valamennyien „az elöljáró atya az övéivel, akár élnek, akár halnak, az Isteni Akaratra bízzák magukat, és állítja az emberek szájának bezárására … nehogy egyvalaki is a mieink közül ebből a házból kitegye a lábát, hanem mindenki, amennyire teheti, őrködik a maga és a mások lelke fölött” („P. Superior cum suis, seu vivat, seu moriatur, Voluntati Divinae se resignat, aitque ad claudenda hominum ora … ne unum quidem ex nostris a domo hac pedem moturum esse, sed omnes, quoad fieri potest, suae et aliorum animae advigilaturos”). Később csupán arra az esetre kér gyors intézkedést, ha valamennyien elpusztulnának: ne menjen ebek harmincadjára, amit itt hagyunk, hanem folytatható maradjon a munkánk. Pontos beszámolót ír – ugyancsak Szlopnyainak – hová rejtették biztonságba augusztus 11-én a könyvtár állományát és az értékesebb templomi edényeket, felszerelést. Beszámol arról is, hogy Engelman Marcell (a SS. Regibus Hungariae) várja a pillanatot, hogy önkéntes expositusként megkezdje munkáját a katolikusok között, („si maior ad hic necessitas postulaverit, se pro salute catholicorum exponat”), de május 28-ig még nincsen katolikus halott, sem beteg.

A nyári hónapok kezdetén már több ezer a protestáns polgárság halottainak száma. Külley május 28-án éles szemmel tapint az okok gyökerére:

„Az eretnekek tömegei ugyanis, akik meg vannak győződve az Isten általi eleve elrendelésről, és mostanság saját prédikátoraik talán még jobban megerősítik őket ebben a hibában, szabadon és biztonsággal, meggondolatlan veszéllyel bejöttek, és a ragályt másokra is átvitték.”

Nem a kívülálló dogmatikai elfogultsága mondatja ezt vele. Disztingvál „az eretnekek tömgének véleménye” („vulgus haereticae opiniones”), tehát vallási fanatizmusa és a magisztrátus fáradt engedékenysége között. Csakugyan ebben az időben éleződik ki Debrecen polgárvilágában az arisztokratikus szenátori réteg felvilágosult beütésű műveltsége és a prédikátorok előző századból örökölt népies teológiája között a szakadék. Az átutazó angol követ éppen olyan csodálkozva konstatálja 1699-ben a kollégiumi professzorok európai szintű konverzációját, mint a Törökország felől érkező XII. Károly svéd király 1714-ben házigazdájának, Diószegi Sámuel főbírónak könyvtárát. Mesteremberek, nagygazadák hagyatéka viszont inkább csak pietista épületes olvasmányok, énekeskönyvek, bibliák gyűjteményéből áll. Az ő világnézeti kiindulópontjukat a 17. század közepéből származó Barta Boldizsár főbíró krónikája szólaltatja meg:

„Ha csak keresztyén Debrecen városának annyi romlások közt Isten csodálatos gondviseléséből való megmaradását elgondolom is, meg kell vallanom Szt. Dáviddal, hogy az Úré a szabadítás… Honnan vegyünk külső segítséget, azt meg nem gondolhatjuk. Nem igen bízhatunk mi méltóságos főrendekben, mert azoktúl megvettetünk, nem vitézinkben, mert azoktúl prédáltatunk, nem jószágunkban, pénzünkben, mert azoktúl megfosztatunk, hanem az Istenben, mert az Úré a szabaditás”.3

Külley Kristóf másik megfigyelése ugyanígy telitalálat erejével hat: csökönyös ragaszkodás a temetési menetek gyászfelvonulásaihoz. „A napokban növekedvén a baj, amikor is a nem katolikusok temetései tömegek összejövetelével tartattak, annyi férfi kapta meg a pestist, hogy azt közülük több ezer polgár szenvedte el” („in dies crescente malo, dum et funera acatholicorum cum populi concursu inhumarentur, tantas vires pestilentia recepit, ut complura millia civium de medio sustulerit”). Ez az a kényes pont, amelyet sem a magisztrátus nem mer borgatni, sem a kirendelt császári őrség nem akar erőszakkal meggátolni.4 Külley utolsó levelei közül egyikben, 1740 januárjában összesen 20 ezer debreceni protestáns halottról beszél, – hozzátéve, hogy mások a létszám dupláját is állitják, sőt annál is többet. (Utólag 9-10 ezres számot szokás emlegetni, bár az összlakosság méreteivel Külley adata sem összeegyeztethetetlen.)

Végül is 1742-ben maga a tiszántúli egészségügyi főkommisszárius, Károlyi Sándor gróf nyúl be energikusabban a tömegpusztulásnak ebbe az értelmetlen és önkéntes provokációjába. Német zsoldosok helyett saját Bihar és Szabolcs megyei lovasezredének huszárait rendeli Debrecenbe, és könyörtelenül végrehajtatja az óvó rendeleteket. Mikor azután a huszárok a temetők felé vezető utak városkapui felől – más megoldás híján – belelőnek a hömpölygő menetekbe, „ama vastagnyajú nép megzabolázására” („cervicoso illo populo coercendo”), általános felháborodás tör ki, „hogy a Szentírásban tanácsolt tettet akadályoztatott meg” („quod opus in Scripturis Sacris commendatum fieri impedirent”)! Igen, a temetési processzió marad szinte az egyetlen szakrális rítus a puritán kálvini liturgiátlanságban. Ezért nem engednek hozzányúlni! (Debrecen a legutóbbi időkig a temetkezés városa volt. Még 1946-ban is alig akadt olyan eldugott utcája a városnak, ahol legalább két temetkezési vállalkozó meg ne élt volna, gyertyatartós, koporsós, szemfödeles kirakat porlepte pompája mögött.)

Van valami szívszorongató az „egyetlen gödörbe szorult”, merőben ellentétes két érzésvilág áthidalhatatlanságában. Egyfelől 5-6 piarista rászánt életet, maradék erőt, hogy mások életéért kockáztassa vagy adja – de kicsoda fogadja el tőlük? Másfelől a meredt és értelmetlen mártíromkodás egymás romlására a bibliás szentügynek képzelt „végtisztesség” becsületéért. Szimbólum erejűnek hangzik Külley úmapi beszámolója 1739-ből: „az úrnapi könyörgés, amelyet azelőtt a a legnagyobb ünnepélyességgel a piacon és az utcákon vezettünk, a mostani körülmények között a templom falain belül végezendő el” („supplicationem Theophoricam, quae antehac maxima celebritate per forum et per plateas ducebatur, ob modernas circumstantias intra templi parietes absolvendam esse”). A rendháznak sütőasszonyán, Tholdi Katalinon kívül, aki „tisztességesen viselkedő asszony, 55 éves” („matrona honestae conversationís, annos 55 nata”) csak két halottja a pestis áldozata. Egyiküknek, a fiatal és tehetséges Tarányi Menyhértnek (Melchior a S. Hermengildo) még sem tanítani, sem katolikus betegek szolgálatára lenni módja nem volt: október 12-én elsodorta a ki nem számitható fertőzés. Ez is szimbóluma az elszigeteltségben hiába kész jóakaratnak.

Milyen jellemző, hogy az egyetlen ember, aki 1739. október 19-éig, halála napjáig a „magyar hitű” magyar városban elért valamit, Engelman Marcell (a SS. Regibus Hungariae), aki a megbetegedett katolikusok gondozását, mint

„a német nyelvben derekasan jártas, és a magyarban sem éppen tudatlan[!], a felebarátok iránti szeretetben igen készséges, önként vállalta, és akkora szenvedéllyel végezte, amíg élt, hogy szorgalmazására ebben az évben többen megtértek, mellettük pedig kilencet a Németország különböző körzeteiből, ugyanis Svábföldről. Württembergből, Szászországból, Thüringiából, Brandenburgból, Hessenből, Svájból származók, és azon Birodalom katonáiként itt telelésre összegyűltek közül az Anyaszentegyház kebelébe vezetett. Az itteni katolikus népnek pedig a jelenlévő baj elviselésében lelki segítséggel, és minden reménnyel, amit csak lehetett, mindig készen állt.”5

Tehát birodalmi német katonákat térit, helybeli német polgárokat vigasztal: lényegében esak idegenekkel foglalkozhat az akkor legnagyobb alföldi mezővárosban a magyar beszédben csak éppen „nem éppen tudatlan”, Moson megyéből származó piarista, aki szerzetesi pártfogójául a „magyar szent királyokat” választotta.

Külley Kristóf (meghal közben 1740. május 3-án) jóslata a pestis időtartamáról igazolódott, sőt a valóságban kerek esztendővel hosszabbá nőtt: 1739-től 1743-ig négy keserves esztendőn át húzódott. Közben hosszabb-rövidebb szünetek szakítják ugyan meg, de a hullámokon belül sem söpör a halál egyforma erővel. Az iskola is megnyílik közben, 1740 novemberében, 60 diákkal.6

Két év múlva azonban, alig kezdik meg az 1742/1743-as tanévet, ismét megjelenik Debrecenben a pestis. Egy ötvös házában 16 temetés követi egymást. Az iskola sietősen feloszlik, mielőtt 1742. december 10-én Károlyi Sándor generális katonái körülveszik a várost, hogy vesztegzárat emeljenek. „Nagy szánakodással értettem pestisnek megújulását azon Nemes Várasban, az melyet hogy az Úr Isten Ő Szent Felsége véghetetlen nagy irgalmasságábúl mennél hamarább szüntesse[!] meg … igaz szívembűl kívánom” – írja Szlopnyai Elek provinciális újévi kívánságában a város bírójának és tanácsának. A katolikusok ellátását önkéntes expositusként Tapolcsányi Gergely, a későbbi debreceni rektor, majd provinciális vállalja, aki aki az előző hónapokban már „szerzett a betegek között tapasztalatokat” („mensibus praeteritis valetudinariis jam se addiscere”) és kész akár „életét feleberátainak üdvéért szánni” („vitam suam ob salutem proximorum … conjicere”). Erre azonban nem került sor, mert 1743 január közepén a város örömmel jelentette a provinciálisnak, hogy 10-e óta „egy halottunk sem volt infectioban [fertőzésben], ma sincsen, az előtt is pedig igen kicsiny erőben volt az nyavalya”. Negyven nap után, 1943. január végén a „Contumacia” (vesztegzár) meg is szűnt.7

Szappanbuborékok Károlyi Sándor (1669–1743) szarkofágján (Kaplony, ferences templom kriptája)

Befejezés

Ennyit a piarista kegyességnek erről a „rendkívüli” műfajáról. Őszintén szólva – meggondolkodtató részletei, jellemző betétei ellenére – sem bizonyosan ez a témakör illusztrálná a Calasanctiana pietast. Talán Kalazancius maga is elhárítana a szempontnak ilyen védjegyét. Éppen ő, aki maga is kivette részét az itáliai epidémia papi szolgálatából. Keresztény kötelesség ez talán inkább, mint rendi erény.

Ellenpéldául legyen szabad talán egy-két idekívánkozó epizódot mellékelnem. Mintha azok jellemzőbb hangjait pendítenék meg a keresett belső rendi érzésvilágnak.

A már ismerős Rosinszky Ambrus jegyzi fel Nyitrán 1738 áprilisából a következő apró jelenetet:

„A nemesi konviktusban súlyosan megbetegedett a nagyságos német birodalmi gróf Limburg-Styrum Nep. János úrfi – aki … már a syntaxisba járt, ahol megnyerő jelleme és kivételessége miatt mindenki által kedvelt volt. Nagyságos Koháry Borbála grófnő, özvegy Keglevichné, nagyanyja kérte a házból a konviktusba átmenetelét, és az anyainál is több gondoskodást, hogy haláláig, amelyre vágyakozott, hogy diáktársai, és még inkább szerzeteseink, tehát azok imái közt távozhasson el, akik által oktatva volt. Végül semmit nem használván még a bécsi orvosok kezelése sem, az előző napon minden szentséggel ellátva az ártatlan grófocska a legkegyesebben elhunyt a konviktusban április 21-én.”

Hogy itt nem a barokk rangimádat talál szívfacsaró objektumot, hanem merőben a diáklélek rezonanciája fogta meg a krónikást, Rosinszky egyénisége rá a garancia.

De a következő passzus közelebbről világít bele az eredeti kalazanciusi program jellegzetesen hazai átfogalmazásába, amely az agrár „szegínsíg” ügyével és sorsával jegyzi el a 18. század elejének magyar piaristáját, és kiszabadítja lassan a felvidéki polgártérítés élébe szabott, de valójában idegen feladatköréből. Egy helytartósági rendelet robbant ki rebellis hangokat ebből a szelíd humanistából. Azt a hangot, amely a barokk hatalomtisztelet skémáit félresöpörve a szerzetesi „igazmondót” élő lelkiismeretként állitja szembe konvencionális tekintélyekkel. De az ilyenfajta „rebelliónak” nagy és átfogó szeretet adja etikai bázisát, nem merő erkölcsítészeti ingerek. Rosinszky-idézet ez is:

„az [1738.] év elején elkedvetlenített, hogy azokban a napokban, amikor növekedettt a diákok száma, a Helytartótanácstól eddig hallatlan utasítás érkezett, hogy mihamarább kell zárni az iskolából mindazon ifjakat, akik éneklésből és koldulásból élnek (cantando aut mendicando viverent), és nincs tisztességes megélhetési módjuk, mert az ilyenek – mondja – nem diákoknak, hanem inkább koldusoknak nevezhetők és tarthatók, megelőzendő ezáltal a pestis idején a Magyarországra bejutott veszélyt. …

És mivel úgy látszott, hogy az említett ürügyek alatt a rendelet arra irányul, hogy a parasztok és jobbágyok fiai ezután eltiltassanak az tanulástól, és mivel ez a szándék homlokegyenest ellenkezik Intézményünk céljával, a melynek főképpen az, hogy a szegény gyermekeket tudományra és erkölcsre oktassa, azért talán Isten, akinek hagyattatott a szegény [Zsolt 10,14], és aki a sárból kiemeli a szegényt, hogy fejedelmek mellé ültesse [1Sám 2,8] megengedi nemsokára, hogy a pestis bejövetele által a főrendűek gyermekei is eltiltassanak, és kiűzessenek az iskolából. Panaszunkra, hogy a rendelet ellenkezik intézményünk céljával, azt felelték, hogy a Magyarorországon bekebelezett rendek szabályai sohasem írják felül az ország statútumait. Tehát elbocsátottunk nagyon sok szegény diákot, akik kölcsönös könnyek között váltak meg tőlünk, több jobb tehetségűt, bármilyen állapotú – mint mondják – ellátottakat (accomodantes). Csupán 750-et és néhányat tartottunk meg.”8

Más természetű, de hasonlóképen jellemző Orczy Lőrincnek, a Mária Terézia-kori lovasgenerálisnak és poétának piarista iskolázása. Mikor korábbi pesti tanárát, Simonyi Alajost (a Matre Dei) 1730-ban Pestről Nyitrára helyezik, apja, a jász-kun főkapitány addig puhítja Szlopnyai rendfőnököt, míg az megengedi, hogy a kis Orczy is utána mehessen megszeretett magiszterének, és Nyitrán is nála tanulhasson.9 Harminc évvel utóbb Orczy Lőrinc különös világszemléleti ötvözete – konzervatív nemesi patriarchalizmusból és franciás irodalmi impulzusokból egybeolvasztva – elégedetlenül berzenkedik az újabb piarista nemzedék természettudományos lelkesedése ellen:

„Ébreszd fel álmából a’ tunya sereget,
Ki hosszú túbuson nézi az egeket,
Ki holdban keresni mégyen egereket,
Ottan téríteni akar embereket.”10

Fájongva emlékezik vissza mesterére, Aloysius páterra, akitől mást, szerinte emberibbet tanult: „ami jámborság van vagy volt bennen, neki köszönhetem” („si quid in me pietatis aut est, aut fuit, ipsi soli tribuendum esse puto”).11

Hogy azonban a felvilágosodás korának piaristái sem kritikátlan megbabonázottai az új tudományoknak, hanem keresztény belső megnyíltságból közelednek feléjük, arra Bajtay Antal (a Matre Dei) életéből kínálkozik egy példa. Második bécsi tartózkodása idején (a trónörökös tanítása a feladata 1754-től) a rábízott fiatal Károlyi Antal olvasmányait segít megválogatni. Többek közt Voltaire-t is ő olvastatja vele. Nem is direkte preparálja a fiatalembert a más világszemlélet kiértékelésére, hanem leveleiben közvetett problémafelvetésekkel vezeti rá önálló állásfoglalásra.

Nem mellékes tünet, hogy utóbb, évekkel későbben Károlyi Antal épít plébániatemplomot Nagykárolyban a piaristáknak, Bajtay pedig, mint erdélyi püspök – idegenül fázva a szokatlan környezetben, alig értve az „erdélyi katolikus státus” exkluzív bezárkózottjaitól, – mégis komoly újjárendezője az erdélyi hitoktatás szisztémájának, megmozgatója a hívők vallásos életének.12

Szentgyörgyi András SchP

(vége)

Szentgyörgyi András (1920–1971) piarista hittanár volt Debrecenben, majd Kecskeméten, végül a Központi Szeminárium könyvtárát rendezte, és teológiát tanított a budapesti Kalazantinumban. Tanulmánya az 1960-as években készült, a barokk kor piaristáinak műveltsége után folytatott kutatásai közben. A szerkesztés során korrigáltam a téves dátumokat, neveket, lelőhelyeket és magyarra fordítottam számos latin részletet. Teljes terjedelmében az „Elfeledett fiókokból: Piarista rendtörténeti tanulmányok 1940-1970” című kiadványunkban fog megjelenni. KA

  • 1. Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (1672–1732), Kalocsa, 1933, 115. Balanyi György–Biró Imre–Biró Vencel–Tomek Vince, A magyar piarista rendtartomány története, Bp., 1943, 33.
  • 2. Historia domus Debrecinensis, 1719–1759, 1807–1881: PMKL, II.11: Debreceni rendház levéltára, Lib. 7, pp. 160–165.
  • 3. Balogh István, Cívisek társadalma, Debrecen, 1947, 25-45.
  • 4. Hasonló debreceni esetekről: Magyary-Kossa Gyula, Magyar orvosi emlékek: Értekezések a magyar orvostörténelem köréből, II, Budapest, 1929, 152-153. Kun Enikő: „Mutogattya Isten haragját”: Adalékok az 1739/40-es debreceni pestis történetéhez, in A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 29(2002-2003), 80-81.
  • 5. PMKL, II.11: Debreceni rendház levéltára, Lib. 7, p. 161. Ld. még: Friedreich Endre, A pesti piarista gimnázium tanárai 1727–1740, in Ért/Bp 1936/1937, 31-42: 36.
  • 6. PMKL, II.11: Debreceni rendház levéltára, Lib. 7, p. 165.
  • 7. PMKL, II.11: Debreceni rendház levéltára, Lib. 7, p. 169-171.
  • 8. Origo Collegii Nittriensis … Scholarum Piarum … in episcopali inferiori civitate Nittriensi, 1698-1778: PMKL, II.5: Acta domus Nitriensis, Lib. 1, pp. 90-91. Vö. Friedreich Endre, Kácsor Keresztély élete, Bp., 1909, 17-18.
  • 9. Friedreich Endre, A pesti piarista gimnázium első tanárai 1717–1727, in Ért/Bp 1933/1934, 41-52: 49-50.
  • 10. Orczy Lőrinc, Álom a tudományoknak jobb rendben való intézéséről (1760), in Költeményes holmi egy nagyságos elmétől, s. a. rend. Révai Miklós, Pozsony, 1787, 59.
  • 11. Friedreich Endre, A pesti piarista gimnázium első tanárai 1717–1727, in Ért/Bp 1933/1934, 41-52: 50. Az idézett önéletírás (Memoria praeteritorum in vita mea) kiadatlan. Sokáig Friedreich Endre (1878–1952) rendezetlen hagyatékában lappangott, majd 2006-ban a PMKL átadta a Magyar Országos Levéltárnak.
  • 12. Miskolczy István, Bajtay J. Antal, Budapest, 1914, 16-29.