A piaristák az utolsó magyarországi pestisjárvány idején (1) Pesten és Nyitrán

„Az 1737/1739. évi szerencsétlen török háború után … kitört az országban a dögvész. A háború okozta roppant károkhoz még csak ez kellett, hogy a keserűség pohara színültig megteljék. Az általános kétségbeesés, mely úgy Pest városának, mind az egész országnak lakosságán erőt vett, szinte leírhatatlan. … Pest városában 1743-ig pusztított a dögvész. A gazdagabb polgárok és a papság jelentékeny része a városi plébánossal együtt idejekorán elmenekültek. A piaristák azonban Pogadl Flórián házfőnökükkel együtt helyükön maradtak, sőt istenes buzgóságból a plébános helyett betegeket vigasztaltak, halottakat temettek, s a mindenkitől elhagyottakat segélyezték. E nemes emberbaráti tettük annál inkább dícsérendő, mivel ők maguk is sokat szenvedtek a pesti idején. Sőt, Pogadl házfőnök áldozata is lett buzgóságának, mert a pestist megkapta és rövid szenvedés után [1739. május 24-én] meghalt.” 1

A fenti sorokat író rendtörténész, Takáts Sándor beállítása az egykorú pesti viszonyokra vonatkozóan nem helytálló. Sajnos lelkesedése mindig hajlamos a neki vonzó felet úgy heroizálni, hogy fekete fóliaként állítja mögéje a tényleges, vagy vélt „ellenlábast”. Nála a fehér nem érződik a spektrum színeiből egybeállt gazdagságnak, hanem inkább a „fekete” színhiány poláris ellentétének. Nem kellett a piaristáknak egyedül viselniök Pesten ebben az időközben a lelki gondozás terhét. A pestisesek gyógyítására, illetve koncentrálására felállított lazarétumot nem is ők látták el, hanem a szervita P. Sarcander, aki maga is fertőzést kapott, de kilábolt belőle, és 1739 októberéig, az első hullám lecsendesedéséig ellátta posztját. A szerviták már a korábbi, 1710/1711. évi pestis során is nagyon emberül helytálltak. Mindössze ketten maradtak életben közülük. Akkor még a belvárosi plébániát is ők vezették. A templomuk előtt felállított Mária-oszlop eleve azért készült talapzatán oltármenzával, hogy a folyton fenyegető járvány újabb betörése alkalmával nyílt téren lehessen istentiszteletet tartani. Tudniillik az általános preventív egészségügyi intézkedések minden zárt téren tiltották a gyülekezést.

Ferencesek, dominikánusok, paulinusok 1738–1743 között egészen bizonyosan hasonlóképen adtak embert. Az ország összes többi városaiban, ahol ebben az időben működtek, ugyanúgy vállalták a szolidaritást a bajban. Debrecenben, Szegeden a piarista kihelyezett lelkészekkel (expositus) együtt dolgoztak. Óbuda egész környékét a trinitárusok látták el ebben az időben: falvakat, ahol a pap meghalt, vagy ahonnan elmenekült.

Az egyházi eljárás ilyenkor rendesen önkéntes jelentkezés alapján jelölte ki az expositust a lazarétum betegei mellé. A még fertőzetlenek ellátását – meglehetősen bizonytalan vállalkozás a lappangási idő kockázata miatt – a többi pap, illetve szerzetes páter végezte az egészségügyi korlátozó intézkedések határai között. Jellemző például a gyöngyösi ferences historia domus beszámolója – ha jól emlékezem – húsznál több expositus páter egymást követő haláláról. Máig mutogatják a konvent kertjében a kis házat és kápolnát, ahová szeparálnia kellett magát a pestiseseket gondozó páternek. Mikor rajta is kitört a betegség, és érezte a végét, meghúzta a harangot, és követte a másik… (Harangozni egyébként szintén tiltott dolog volt ilyenkor!)

Tény, hogy Pesten Pogadl Flórián (a S. Joanne Ev.) házfőnök és betegsége, illetve halála után Kren Péter (a S. Joseph) dolgoztak a betegek körül. Ez tiszteletreméltó önkéntes vállalkozás – még akkor is, ha a plébánia kápláni státusát hivatalból viselték a rend tagjai.

A Historia domus Pestiensis sajnos, erről az időről nem számol be.2 1790-ig egyébként is sok hézag tátong benne. Van azonban egy „pótfüzet”, amelyet Kácsor Keresztély írt Pro historia domus connotatio címmel az 1780-as évek végén.3 Ez szemmel láthatóan sebtében készített évenkénti beszámoló későbbi feldolgozás céljára. Nos, ebben található a pesti helyzet rövid vázlata az 1739-es pestises évről:

„Felizzott ebben az időben a török háború, félelem töltött el mindenkit, … gyarapodott már a végeken a ragályos járvány, … amely hirtelen magától szinte egész Magyarországot megtöltötte. Szokás szerint nagyszámú ifjúság gyűlt egybe a gimnáziumba, megnyitván az iskolát [1738] november elején, majd pedig a mindenfelőli terjedés miatt bezárattatott. Az ifjúság nagyobbik része a Helytartótanács sürgetésére szétoszlott, a megmaradt helyiek fiai, és azok, akik saját költségükön akarták fenntartani magukat, az iskolát továbbra is látogatták, és akiket retorikára Tapolcsányi Gergely (a S. Ladislao), syntaxisra Rákóczi Miklós (a S. Joanne Nep.) az alsó osztályokban pedig Lorber Miksa (Maximilianus a S. Barbara) tanított. Májusban érte el a járvány Pest városát, de addig kizárattatott. Miután azonban a helyi elöljáró [Pogadl Flórián] a legkegyesebb tiszteletben a pestisben elhunyt [1739.] május 24-én, … és a plébániatemplomban eltemették, elkezdett érezhetővé lenni a járvány, számos diák elmenekült, mások bezárva, félelemmel telve bújtak meg, közülük ugyanis néhányan pestisben haltak meg.”

Kácsor Keresztély a beérkezett híradások nyomán az egész provincia veszteséglistáját is megpróbálta összegezni. E szerint a pesti házfőnökön kívül 1739-ben még 12 piarista hunyt el pestisben vagy pestisbetegek szolgálata közben Kecskeméten, Debrecenben, Nyitrán, Vácott és Korponán.4 Be kell vallanunk: más szerzetekhez képest a mi áldozataink száma nem nagy. Pedig ez még a „barokk piaristák” időszaka, amikor az iskolai munka szerves hátvédjeként szolgált a pasztorációt kiépítő népnevelés. Szegeden egyvalaki hal meg a mieink közül, nyolcan a franciskánusokból és a minoritákból ugyanannyi idő, ugyanolyan körülmények során.

Pestisjárvány Budán (1709-1711). Anton Hörger domborműve a budavári Szenháromság-oszlopon, 1712/1713

Az okot talán sejteti Nyitra egykorú krónikásának, Rosinszky Ambrusnak (a S. Ioanne Nep., 1692–1756) nagyon részletes és nagyon szemnyitó beszámolója. Camus Pestisének hangulata5 csapja mag az embert olvasása közben.6

Rosinszky rektort időnként epilepszia veri le napokra, így 1738/1739-ben a beteg ember éleslátó érzékenységével percipiál. Tanítványaiban egyébként megilletődött rokonszenv nyomait hagyja életük végéig. Olvasott, nagyon képzett, ugyanakkor melegen emberi lény, aki a rendi krónikát sem szokványos „rektori szempontok” szerint írja: sem külpolitikai hírgyűjteményt, sem kisvárosi pletykát, sem gazdálkodó sopánkodást nem találunk nála. A legritkább házikrónikások fajtájából való: iskolai, pedagógiai vonatkozások érdeklik elsősorban, de ezeket egészen mély, erkölcsi és emberi nézőpontból fogja meg.

Elbeszélése szerint is török háború importálta a pestisjárványt („lues pestifera”) 1738-ban. „A pestis a háború társa” („Pestis belli socia”) – összegzi Rosinszky a történeti kezdet hátterét. Jellemzőbb, hogy nem egész félszázad alatt az immár harmadik fenyegető „mirigyhalál” vagy „gugahalál” betörését a régen, hónapok óta kerengő hírek ellenére sem merik a helyi sebészek („chirurgi”) komolyan diagnosztizálni. Az első áldozatoknál „rosszindulatú lázat” („febris maligna”), „hurutot” („catharus”), „gennyes kifakadást” („eruptio ulcerum”) emlegetnek. Inkább a rettegés pszichózisát lehet mögötte sejteni, mint merő tudatlanságot. Pedig a bekvártélyozott császári csapat utcájából viszik az első holtakat. Egy „fatális” köpenyeg hozza a kényszerű leleplezést. A szegény szomszéd megörökli. A ház mindhárom lakóját temetni kell. A sírásó fizetség helyett „okkupálja” a ruhadarabot. Fiaival együtt ő következik a soron. Most már a cigányok („zingari”) vetik utána magukat a prédának: a „halálos köpeny” („fatale pallium”) tizenegy cigány életének vet véget. Mire a palliumot elégetik, már a jellegzetes mirigydaganatok („cucurbitarum instar bubones”) jelentkeznek egy csomó helybéli ember testén.

A rendház is csak most ébred igazából a helyzetre. Közel 800 fiút kell szétereszteni, míg a vesztegzár útjukat nem állja. A piaristák is szélednek. Egy részük a diákokat kíséri. 25 páterből marad hét. A klerikusokat azonban ott felejtik – pedig ha valakit, akkor ezeket a növendékeket kellett volna kevésbé exponált helyekre menteni. A hét piarista alig győzi a környék pasztorációs szükségleteit ellátni (Zsitvafödémes, Kisvicsáp, Nemeskürt). Egyben beszerző akciók is ezek a felkészületlen rendházi tartalékok pótlására. A helyzet egyre éleződik. Katonai vesztegzár veszi körül a várost (Molnos, Köröskény, Zobor és Tormos az őrség állomáshelyei.) Most derül ki, mi minden hiányzik az elszigetelt városban a mindennapi élethez. Rosinszkyt érezhetően gyötri a lelkiismeret: ő felelős a készületlenségért, de honnan tudhatta volna a mindenki számára elképzelhetetlen meglepetéseket? Nem panaszkodik. Obszervációit a törékeny alkatú ember beidegzett fegyelmével írja le napról-napra. Csak ideges rángású pókláb-betűi perdülnek időnkint boszorkány-táncra az érdes papiroson. Egyetlen sóhajtása: miért nem írtak le mindent az előző pestis idején, 1711-ben? Most tudni lehetne, mire számítson az ember! (Házikrónikát vezetni közvetlenül is praktikus ügy akkoriban, nem merő épületes „okulásért” való!)

Az egészségügyi komisszárius rendelettel záratja be a boltokat, műhelyeket. A legszükségesebb élelmiszerárusítás is korlátokhoz kötött. Egyszeriben megindul a zugpiac forgalma. Liszt, só, vaj csillagászati áron hozzáférhető csupán. A 9 garasos sáfrány 4 máriás aranyba kerül. „A citrom gyümölcse javasoltatik pestis idején” („Citri pomorum usus pestis tempore suadetur”) – tudják a vitamin felfedezése előtt. Két citrom hosszas instanciázásra 40 dénárért hajtható fel. Egy dénár rendes körülmények közt egy egész csirke ára!

Rosinszky legalább későbbi zavarok megelőzésére pontokba foglalja, mi mindenről kell hasonló esetre eleve gondoskodni, kezdve a koporsónak való deszkától, a cipőjavításhoz, vagy házilag készített saruhoz való bőrön át tüzelőfegyverek beszerzéséig. Tudniillik a város kétes elemei, akik azelőtt észrevétlenül húzódtak meg, most a vesztegzártól visszakergetve bandába verődnek és fosztogatnak a városban. De a legapróbb használati tárgyakból, legegyszerűbb élelmiszerekből is rendes készletre van szükség, „mint szövetek, fonalak, dohány(!), hüvelyes zöldségek, vászon és hasonlók, amelyekre a pestis alatt idővel veszélyes lehet ígérni és a gyanús eladóktól elfogadni, még ajándékba is” („ut sunt tela, fila, tabaca, legumina, pannus et alia, quae successu temporis durante peste periculosum esset licitari, et a suspectis venditoribus accipere, etiam dono data”). Hasonlóan kell gondoskodni tömjénről és egyéb füstölőszerről, amelyeket fertőtlenítő céllal használnak a középkori nagy „feketehalál” tapasztalatai óta.

Egy rendház méretű közösségnek külön betegszobát kellene a kertben, szeparált bejárattal építenie a civil cselédség védelmére. A nagy együttes fertőzés gyanúját kelti: lazarétumba szállítják ezeket a szegény embereket karhatalommal a tanulatlan felcserek, és ott csakugyan fertőződnek. Sőt az egész házat lezárták. Lakói 40 napig el sem hagyhatták, bármilyen kötelesség szólította őket. (Helyenként, mint Pesten például az ilyen lezárás utóbb a teljes berendezés elhamvasztását is jelenti, ha közben infekció üt ki belül.)

A katonai kordon, a szigorított rendelkezések sem segítenek. Eleinte 5-6, utóbb már 10-15 halottat visznek ki naponta a temetőbe. A város egész papsága vezeklőgyakorlatokba kezd „az Isteni Harag lecsendesítéséért és a pestis kardjának hüvelyébe visszatételéért” („ad placandam Iram Divinam & vagina sua recondendum pestiferum gladium”). Nyilvános processzióban vonulnak végig a szentséget vivő püspökkel az üres utcákon. Négy piarista dalmatikában viszi a zobor-hegyi vértanú szentek, András (Szórád) és Benedek ereklyéit a vállán „számos fáklya, tömjénező és hasonló égő eszköz füstje között” („inter copiosas faces & thuris ac aliarum eiusmodi rerum incensarum fumos”). A városlakók némán térdelnek kapuikban, vagy utcatorkolatokban „a távolból áldást kérve a Szentséggel maguk számára” („a remoto benedictionem cum Venerabili sibi per Pontificantem impertitam excipientes”). Négyszer ismétlik az ilyenfajta könyörgő körmenetet tavasszal és nyáron. Laikus hívek maguk szakállára is rendeznek hasonló szupplikáló körmeneteket – minden józan tilalom ellenére.

De ebben az időben már felső királyi rendelet intézkedik a temetési rítus leegyszerűsítéséről: papon kívül senki sem kísérheti ki a halottat; harangszó és ének is tilos. Sőt, minden utcai csoportosulás vagy beszélgetés hasonlóképpen. A tilalmak azonban inkább dacot és tömegpszichózist váltanak ki. Ez hatósági retorziókra vezet. „Hajdúkat és pandúrokat bízott meg a Magisztrátus, hogy az egymással beszélgetőket, mesélgetőket, még inkább iszogatókat ostorral és bottal szétkergessék és elválasszák” („hajdones et satrapae sunt per Magistratum constituti, cui invicem conversantes, confabulantes, eo magis compotantes scutici et baculi dispellebant divellebantque”).

A közben beállott nyári forróság párás és fülledt közegében egyre deprimálóbb az elektromos töltöttség. A fertőzöttekre külön vigyázni kell már, mert „egyesek, akiket megtámad, kábulatba esnek, másokat esztelenné, ismét másolat haragosokká tesz, hogy lekötözésre szorulnak, nehogy heves fájdalmuk arra vigye őket, hogy a folyóba vessék magukat” („alios ut invasit, stupidos reddidit, alios amentes, alios denique furiosos fecit, ut ligari debuerint, ne vehementia doloris adacti in flumen se praecipites darent”).

Rosinszky kendőzetlen őszinteséggel megvallja, hogy ebben a stádiumban a Nyitrán maradt piaristáknak már nem volt bátorsága részt venni a fertőzöttek gondozásában. Azonban jó barátjuk, Nozdroviczky István, a püspöki vikárius (akiről úgy hírlik, rokona a piarista Nozdroviczky Szeverinusznak is, meg a trinitárius Nozdroviczky Istvánnak, akik édes testvérek, és mindkettő a maga rendjének legképzettebb teológiatanárai közül való) szelíden, de határozottan megérteti velük, hogy ott a helyük az expositusként dolgozó világi plébános, meg franciskánus segítőtársa mellett. Elsőnek az újmisés teológushallgató, Lányi Ciprián (Ciprianus a S. Sebastiano) jelentkezik, elöljárói utasítást sem várva meg. Ötheti megfeszült munka után fertőzést kap, és meghal. Lelkiereje végső összeszedésével maga öltözik fel liturgikus ruhába, hogy felravatalozáshoz senkinek ne kelljen hozzányúlnia, és a szentségek vétele után már holtan marad az ágyon…

Persze itt félelmi pszichózisról van szó, nem puszta gyávaságról. Az egész városban uralkodó pánik átragadt a rendházra. A lazarétum lakói szökdösnek a brutális és szakszerűtlen felcser-késelés és az ott uralkodó éhhalál elől. Bujkálnak össze-vissza. Súlyos állapotban, lelkifurdalástól kínozva megrohamozzák „egészségesek között” a gyóntatószékeket. A helybeli piaristák fellélegzenek, mikor Szegedről megérkezik Tarnóczy Jeromos (Hieronymus a S. Joanne Nep.), akinek ott már nagy pestisgondozó praxis adott „múltat” és magabiztos fellépést. Ő veszi át azután Lányi Ciprián munkakörét, és megbetegedés nélkül győzi a munkát, míg az epidémia meg nem szűnik a városban és környékén.

Az adatból azonban kitűnik a piarista pestises pasztoráció méreteinek utólagos konstatálásában a reménytelenség. Piarista expositusokról, vagy egyáltalán a „pestis légkörében” („aura pestiferorum”) résztvevőkről akkor találunk kimutatásszerű adatot, ha a piarista belehalt. Historia domusok – bár szörnyülködve emlegetik a pestisjávrányt (pestifera lues) és a „garázdálkodó pestises ragály („pestilentiae grassantis contagio”) pusztításait, legföljebb mellékmondatban odavetett megjegyzésként utalnak a gyóntató, temető, betegeknek szolgáló piarista személyére, – hacsak nem halálhírét cirkalmazzák körül nekrológikus pátosszal.

Szentgyörgyi András SchP

(folytatása következik)

Szentgyörgyi András (1920–1971) piarista hittanár volt Debrecenben, majd Kecskeméten, végül a Központi Szeminárium könyvtárát rendezte, és teológiát tanított a budapesti Kalazantinumban. Tanulmánya az 1960-as években készült, a barokk kor piaristáinak műveltsége után folytatott kutatásai közben. A szerkesztés során korrigáltam a téves dátumokat, neveket, lelőhelyeket és magyarra fordítottam számos latin részletet. Teljes terjedelmében az „Elfeledett fiókokból: Piarista rendtörténeti tanulmányok 1940-1970” című kiadványunkban fog megjelenni. KA

  • 1Takáts Sándor, A főváros alapította budapesti piarista collegium története, Budapest, 1895, 65-67.
  • 2Historia domus Pestinensis 1717–1864: Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára (=PMKL), II.9.a: Budapesti rendház levéltára, Régi korszak, Lib. 1.
  • 3Pro historia domus connotatio, 1723–1760: PMKL, II.9.a: Budapesti rendház levéltára, Régi korszak, Lib. 5, p. 15.
  • 4PMKL, II.9.a: Budapesti rendház levéltára, Régi korszak, Lib. 5, p. 15.
  • 5Camus, Albert, A pestis; A bukás ford. Győry János, Szávai Nándor, Budapest, 1962.
  • 6Origo Collegii Nittriensis … Scholarum Piarum … in episcopali inferiori civitate Nittriensi, 1698-1778: PMKL, II.5: Acta domus Nitriensis, Lib. 1.