10. Íróasztal (Költészet és irodalom) / Desk (Poetry and literature)

A koraújkorban a latin nyelvű költészet a kommunikáció szerves részét alkotta, ezért az iskolában is tanították. A versírás nem szerelmes diákok titkos elfoglaltsága volt, hanem kötelező iskolai feladat. Az 1840-es években a pesti piarista gimnázium tanulóinak magyar verseit évente nyomtatásban is megjelentették. A rend tagjai is verseltek latinul. Mösch Lukács verselméleti művén (1693) és Halápi Konstantin négy verseskötetén (1735–1747) kívül 1862-ig még fél tucat piaristának jelent meg verseskötete.

A magyar nyelvű irodalom kivirágzása idején több piarista meghatározó szerepet játszott. Révai Miklós (1750–1807) versei, Dugonics András (1740–1818) regényei, Simai Kristóf (1744–1833) színdarabjai országos figyelmet kaptak. Bár számos termékeny versíró akadt a piaristák között, csak egy igazi Költő tűnt fel Sík Sándor (1889–1963) személyében, aki esztétikai munkásságával is nyomot hagyott a magyar irodalomtörténetben, ismét bizonyítva, hogy a szerzetes és a költő nem egymást kizáró fogalmak.

In the early modern era Latin poetry was an integral part of communication, and its knowledge was taught at school. Writing poetry was not a secret engagement of students in love, but a compulsory school task. In the 1840s the Hungarian poems of the students of the Piarist grammar schools in Pest were published annually. The members of the order also wrote poems in Latin. Apart from the theoretical poetics of Lucas Mösch (1693) and the four-volume poetry of Constantinus Halápi (1735–1747), half a dozen Piarists published their own poetry-books until 1862.

Several Piarists played a decisive role, when Hungarian literature begin to blossom. Miklós Révai’s (1750–1807) poems, András Dugonics’s (1740–1818) novels, Kristóf Simai’s (1744–1833) plays earned national attention. Although there were many prolific writers among the Piarists, only one true Poet appeared in the person of Sándor Sík (1889–1963), who also left a footprint in Hungarian literary history with his aesthetic work, proving once again that to be a consecrated person and a to be poet are not mutually exclusive options.