Fazekas József (1911–2001) a kecskeméti piarista diákotthon első igazgatója volt, annak 1950. évi létrehozásától egészen 1963-ig. Visszaemlékezéseit 1980-ban vetette papírra. Az itt leírtak értelmezéséhez tudni kell, hogy Kecskeméten a piarista, rendház, templom és diákotthon épülete a Jókai utca keleti oldalán, míg a gimnázium épülete az utca nyugati oldalán állt. Mivel a megyei tanács az épületek 1950. évi visszaadása után is, egészen 1957-ig visszatartotta hivatalai számára a konviktus emeletét, az elsős konviktorok nem ott, hanem az utca túloldalán, a gimnázium második emeletén laktak.
Szükségesnek tartom, hogy néhány szóval az 1956-os eseményekre is utaljak. Annál is inkább, mert könnyen tragikus eseményeket is hozhatott volna intézetünk számára is.
Bár diákjaink aktive a politikai eseményektől teljesen távol maradtak, ennek dacára, mint passiv résztvevőknek nekünk is bőven kijutott a következményekből. A fővárosi események (októberi napok) nem váltottak ki különösebb visszhangot ifjúságunk között, csupán rádióból értesültünk a felfordulásról. A tanítás zavartalan. Pár nap múlva azonban ide is eljutottak a forradalom hullámai. Az akció a börtön megrohanásával kezdődik. Kiszabadítják a foglyokat, köztük sok a selejtes elem. Fegyvert ragadva megkezdődik a lövöldözés. A nagy templom erkélyéről is tüzelnek, haláleset is történik. A városi ifjúság egy része is tevékenyen részt vesz, fegyvert kapva, mint polgárőrök járják a várost. Én a nagy felelősség miatt megtiltottam az ifjúságnak, hogy bármiféle politikai cselekményben részt vegyen és az intézetet elhagyja, az intézetből való kizárás terhe mellett. Ez volt a lehető legjobb intézkedés, mint azt a későbbiek igazolták. Persze a fiatalabb prefektusok között akadtak forrófejű, hazafias érzéstől buzgó honfiak is (az egyik tehetséges, de gyakorlati érzék teljes hiánya) akik követelték, hogy az ifjúságnak is adjunk módot a cselekvésre. „Nehogy – mint mondotta – mások kaparják ki számunkra a sült gesztenyét.”
Válaszom a legteljesebb elutasítás volt. Mindez akkor hangzott el, amikor a szovjet tankok százai vonultak a városon át a dunaföldvári híd felé és készültek a főváros ostromára. Az előttünk lévő tér pedig körül volt véve szovjet őrszemekkel, akik időnként végigpásztázták a teret géppisztolyaikkal. Különösen védték a pesti utat, ahonnan felkelőket vártak.
Nehéz napra virradtunk Krisztus király vasárnapján. Ezt a napot különösebb ünnepélyességgel szoktuk megülni, mert a plébánia alapításának napja. Az előttünk lévő tér és az utcák különösen mozgalmasak voltak. Sok a járó-kelő, fegyveres, civil, katona. Reggel pedig bevonult a városba az egyetlen kormányhű magyar ezred, a kalocsaiak. Szemben velünk a téren állították fel gépágyújukat, a gimnázium kupolájára irányítva a csövét. Körülötte pedig a beosztott legénység szintén golyószórókkal, géppisztolyokkal felszerelve. Egyszercsak minden különösebb ok nélkül elkezdték lőni az iskola kupoláját, a homlokzatot, az ablakokat, azt vélve, hogy a toronyban ellenséges állás van. Még lábdobogást is hallottak. Persze ez nem volt más, mint a gimnázium második emeletén lakó konviktorok szaladása, akik a golyózápor elől biztonságos menedéket kerestek a falak tövében.
De megindult a tüzelés a hátsó frontról, a piac felől is. Itt szovjet tank volt felállítva. Innen is golyózápor zúdult épületünkre és az előttünk lévő térre. A sok golyó közül egy állítólag megsebezte egy szovjet tiszt kezét, aki a téren tartózkodott. A lövés szerintük csak a rendház padlásáról jöhetett. Ott rejtettünk el valamilyen forradalmárt. Ezzel megkezdődött a kutatás. A padlást, bár lakattal volt bezárva, kétszer is átkutatták. Persze eredmény nélkül. Minden kutatás után újabb sorozatot engedtek épületünkre.
Dél felé a tüzelés némileg szünetelt. A déli harangszóra a hívek is szállingóztak a déli misére. A diákmisét is megtarthattuk, hiszen a diákok nem mentek ki az utcára. Sajnos az elsősök a gyakori golyózáporban nem jöhettek át az utcán misére. Számukra a tanácsteremben tartottunk szentmisét. Csendesebb percekben oltári felszerelést vittünk át, és Benkő prefektus úr, aki egyébként is állandóan velük volt és gyámolította őket, mondta számukra a szentmisét. Persze a gimnázium épületében sem volt biztos a közlekedés. Az ablakon át több lövedék hatolt be az épületbe. Csak a fal mellett kúszva közlekedhettek az elsős diákok. De hát végre is különösebb baj nélkül sikerült átvészelni a háborús napot.
De baj volt az étkezésükkel is. Ilyen nagy számú diákot nem hozhattunk át az utcán a megismétlődő golyózáporban. Délig felélték a hazulról hozott élelmüket. Kiürült a „kajatár” is. A konyha már készült, hogy némi harapnivalót juttassunk át az elsős konviktusba. Ám ezt a szándékot egy váratlan esemény lehetetlenné tette.
Elhangzott a déli harangszó. A szomszéd házakból néhányan a szentmisére jöttek. Megkezdődött a mise. Ám ebben a pillanatban rettenetes dörrenés rázta meg az ablakokat, ajtókat. A templom tornyából deszkadarabok, téglatörmelék, por szállott alá. A torony két tankbelövést kapott a piactéri szovjet tankból. A torony ablakai kilőve, helyükben nagy lukak ásítottak. Megsérült a harangláb is. De a torony mégis túlélte a két belövést.
Majd ismét minden elcsöndesedett. A hívek felháborodva szemlélték a belövések okozta károkat. Majd hazaszállingóztak. Mi is ebédhez készülődtünk. Az épületen belül ugyanis nem történt különösebb kár. Krisztus Király ünnepére való tekintettel ünnepélyesebb az ebéd, borral. Én az emeleten a konviktorok között tartózkodtam. Előzőleg velük étkeztem. Így az alábbiakat csak hallomásból tolmácsolom. Az ebéd vége felé hirtelen feltárult az ebédlő ajtaja és rajta szovjet tisztek léptek be meglehetősen feldúlva. A parancsnok kirántotta revolverét… Majd az asztalra dobta. A rendtagok megrendülve álltak, várva a következményeket.
– Itt a revolverem – mondta – engem is lelőhettek. De ha még egy lövés eldördül, ágyúink rommá lövik az egész épületet. Táblát állítanak a helyére, rajta a felírással: „Így járnak, akik a szovjet hatalommal szembeszállnak.” Aztán, ha jönnek majd az amerikai barátaitok, olvashatják a felírást.
A bort is meglátva ismét felháborodott. A jelen lévő orosz szakos tanárok egyetlen szót sem tudtak mondani. Végre Halász gondnok úr, összeszedve minden bátorságát és tudását, megmagyarázta az egész helyzetet.
– Nekünk ma nagy ünnepünk van. És ezt a szép ünnepet ti megzavartátok ágyúlövésekkel. Köztünk nincs forradalmár. Sem fegyverünk nincs, amint a kutatásnál láttátok. – Majd a parancsnok Jochsot [József] és néhány atyát magával vitt. Kinn a folyosón a falhoz állították őket, katonai őrizet mellett. Én éppen akkor értem le, hogy tájékozódjam az eseményekről. Ezeket látva visszaszaladtam az emeletre a diákok közé, nehogy valami kellemetlenség legyen. A katonák végigjárták a folyosókat. Feljöttek az emeletre is. A diákokat sorba állítottam a folyosón. Magyaráztam a közeledő tiszteknek, hogy a diákoknak nincs fegyverük. Vizsgálják meg őket. A parancsnok ezt látva intett, hogy a diákok mehetnek. Aztán elhagyták a házat, anélkül, hogy különösebb inzultus lett volna. Ezzel véget ért az eseménydús, idegfeszültséggel teljes nap.
A gimnáziumban lakó elsősök is végre meleg ételhez juthattak. Az utcára még nem jöhettek ki, ezért üstökben vittük át este a napi első meleg ételt.
A téren táborozó magyar különítmény egy része pedig betelepedett hozzánk a portára, állandó őrséget tartva. A legérdekesebb éppen az volt, hogy a katonák között felfedeztem egyik előző évben érettségizett diákunkat, aki parancsra fegyvert emelt régi iskolájára. Míg a zavaros napok tartottak, itt őrködtek.
Ekkor tűnt ki, hogy a téren délelőtt történt sebesülést nekünk tulajdonították. Egyébként is az volt elterjedve náluk, hogy a mi iskolánk a reakció fészke. Ahol ennyi pap van együtt, ott csak összeesküvésről lehet szó.
Persze az utcáról is összeszedtek egy csomó embert, s sok diákot. Elvitték őket a szemben lévő parancsnokságra. Persze ők rémülve várták a kemény büntetést, esetleg internálást. De pár órai fogvatartás után elbocsátották őket, alaposan kitanítva őket tolmács útján, hogy a szovjet hatalom ellen nem szabad soha fellázadni.
Mikor a Jókai utcai ütegállás is tüzet szüntetett, az esti órákban az elsősök is meleg ételhez jutottak. Át ugyan nem jöhettek az ebédlőbe, de a nővérek meleg ételt és evőeszközöket vittek át az egész nap koplaló diákoknak. Nagy örömmel fogadták a finom kaját, hiszen a sok izgalom és golyózápor közepette is csak megéheztek.
Másnap aztán az ifjúság egy részét, akikért a szüleik eljöttek, vagy megfelelő közlekedési eszköz állott rendelkezésükre, hazaengedtük, míg néhányan a messzebb lakók közül vagy közlekedési eszköz hiányában még az intézetben maradtak. De igyekeztem rajtuk is minél előbb túladni, hiszen a felelősség igen nagy volt. A sok lövöldözés alkalmával nem tudhatta az ember, [mikor] teríti le egy eltévedt golyó, vagy rosszabb esetben kiszökve az utcára belekeveredik valamelyik forradalmi tömegbe és jóvátehetetlen kárt okoz akár magának, akár az intézetnek. Azért az ott maradottakat összegyűjtve a közös hálóban, magam is köztük voltam, éjszaka is. Annál is inkább, hiszen a téren még mindig ott állt a szovjet tank, ágyúcsövét ablakaink felé irányítva. Egy szándékos, vagy csak véletlen mozdulat is romlásba döntötte volna épületünket gyermekeinkkel együtt.
Az októberi események első felvonása ezzel véget ért. Valamennyien fellélegzettünk egy kissé. De éreztük, hogy nincs vége még a forradalomnak. A városban továbbra is nagy volt a forgalom. Az utakon rengeteg jármű. Gyakran jelentkeztek átutazó diákok, akik közlekedés hiánya miatt éjjeli szállást kértek. Ez kissé kockázatos volt. Nem tudhattuk, mikor jönnek hozzánk razziázni. A Tiszántúlról megindult a teherautók áradata. Nemzeti zászlóval fellobogózva mentek Budapestre, megrakodva élelemmel, hogy az éhező fővárost ellássák.
November 3-án este zuhogó esőben megjött Murányi Karcsi is, akit vadászfegyver rejtegetéséért ítéltek el. Öröm volt a viszontlátás. Készültünk is a másnapi Károly nap liturgikus megünneplésére. Este a rádióban elhangzó optimista nyilatkozatok (prímás, cserkészek, politikusok) némi reménnyel kecsegtettek, bár a tények ismeretében ezek teljesen irreális elképzelések voltak. Bizakodva, tervezgetve hajtottuk le fejünket.
Hajnali szürkületben ismétlődő hatalmas ágyúlövésekre ébredtünk. Megkezdődött a november 4-i második felvonás. Igyekeztünk minél előbb megmisézni, készülve az újabb megpróbáltatásokra. Kitekintve az ablakon a reggeli félhomályban a fal mellett osonó katonákat, civileket láttunk. A téren, a parancsnokság előtt ismét felhangzott a géppuskák kattogása. A téren áthaladókat tűz alá vették. Egy szegény magyar katona nem hallgatott astoj kiáltásra, tovább szaladt. A következő sorozat végzett vele. Senki sem sietett a segítségére. Házfőnökünk, Nagy Miklós, ezt látva az ablakon át, a golyózáporban kiment az utcára és a szemben lévő SzTK-ból [a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja orvosi rendelőjéből] segítséget kért. Sajnos, ők sem mertek kijönni. Egyébként is halott volt már szegény.
A következő napok is puskaporos hangulatban teltek. Az utcákon kevesebb volt a mozgás. Katonai autók, tankok járták a várost, időnként sorozatokat kilőve. Esténként is páncélautók cirkáltak a főbb utakon, golyószórókkal pásztázták az utakat és a házakat. A mi emeleti ablakaink is kaptak néhány belövést. A plafonban még ma is látható néhány golyó ütötte nyílás.
Hála Istennek a diákok már mind hazautaztak. A tanítás szünetelt. Megszűnt a nagy felelősség. Ilyenkor az ember magára sem tud eléggé vigyázni, nemhogy a forrófejű, a szabadság levegőjétől fellelkesült fiatalokra. Hála a szigorú fellépésnek, kimenőeltiltásnak és ellenőrzésnek, nem történt különösebb atrocitás intézetünkben. Bármilyen kis ellenszegülés elég lett volna a beígért megtorlás végrehajtására.
Bár a kecskeméti összes iskolák zárva voltak, az éjszakai razziák mégis megismétlődtek. Tudták ugyan, hogy a diákok elutaztak, mégis megjelentek éjszaka, és villanylámpa fénye mellett kellett végigjárnunk az összes termeket, hogy maguk a karhatalmisták is meggyőződjenek róla, hogy nincs titkos összejövetel nálunk. Hiszen intézetünket úgy kezelték, mint a fekete reakció fő fészkét. Bár okot sohasem adtunk rá. Egyébként is ismerték belső életünket teljesen. Tudomásunk szerint sok titkos jelentés jutott el a hatóságokhoz felbérelt diákjainkon keresztül.
Decemberben és januárban tanítási szünet volt. Oka részben a még mindig zavaros közállapotok, a munkaszünet és az ebből eredő fűtőanyaghiány. Február elején Ifjú [Sebestyén] igazgató úr úgy döntött, hogy a tanítást legalább a negyedikesek részére meg kell kezdenünk. Már a többi iskolákban is megkezdték a tanítást. Minthogy az iskolában a központi fűtés miatt még elegendő fűtőanyag volt, a negyedikesek számára a tantermekben rendeztünk be ideiglenesen hálókat. Áthurcoltuk az ágyakat, a legszükségesebb holmikat és megkezdődött az iskolai munka, hogy a sok mulasztásból valamit pótolhassunk. Ugyanakkor a tanárok a rendházban szintén többen összeköltöztek szobáikban, hogy így is takarékoskodjunk a kevés fűtőanyaggal.
Az oktatási osztály értesülve fűtőanyaghiányunkról, utasította a Tüzépet [Tüzelő- és Építőanyag Kereskedelmi Vállalat], hogy keressen módot fűtőanyag kiutalására. Így kaptunk egy vagon szénport, melyet a téglagyárból utaltak át intézetünk részére. Ha nem is volt sok, de az induláshoz elég volt. 1957. február 12-ére behívtuk az összes diákot és megkezdtük a tanítást valamennyi osztály számára. A konviktusi termek nem voltak nagyon melegek, de a mérsékelt fűtéssel is elviselhető volt a hőmérséklet.
1957. március. A hangulat ismét zavaros. A suttogó propaganda nem sok jóval kecsegtet. Ha jól emlékszem, március harmadikán ismét karhatalmisták szálltak meg bennünket. Általános házkutatás. Ezúttal nem csak a diákotthont, de a rendházat is átkutatták. Mindent fenekestül felforgattak. Titkos iratokat, nyomtatványokat kerestek. De egyes buzgóbb katonák még a személyes motozást is fontosnak tartották. Lehetőleg minden csoport mellé kísérőt adtunk. Én a tanári szobák ellenőrzését végző csoporttal voltam. Szegény haldokló Tell Sándor bácsit alig tudtam megkímélni, hogy a szobáját fel ne forgassák. Különösen aggódtam a diákotthon miatt. Sohasem tudhatja az ember, mit tervez egy kamasz. De hála Istennek, megúsztuk minden baj nélkül.
A diákok napi postájának rendszeres átvizsgálása alkalmával találtunk néha gyanús leveleket. Legtöbbször valamelyik osztálynak címezték. Lázításra provokáló levelek, felszólítások voltak. A hirtelen lelkesedő ifjúság kezében az ilyen irományok sok zavart okozhattak volna. Intézetünk számára pedig tragikus kimenetelűek lehettek volna. Ezért nagyon fontos volt a napi ellenőrzés és a gyanús levelek azonnali megsemmisítése.
A hosszú téli kényszerszünetben (december, január, február) diákjaink, különösen a pestiek belekóstolhattak a fővárosi zavaros eseményekbe. És a M.Ú. K. (márciusban újra jövünk [!kezdjük]) jelszavával romantikus elképzelésekkel, fantasztikus ötletekkel tervezgették a jövőt, természetesen minden reális alapot nélkülözve, csupán kamaszos kalandvágyból és fenegyerekeskedésből. Egyik reggel nyilaskereszteket rajzoltak a falakra. Máskor ilyen papírból kivágott jelvényeket szórtak szét az osztályban. Mi természetesen a legnagyobb szigorral igyekeztünk elejét venni minden meggondolatlan, gyerekes akciónak. Sajnos, néhány kintlakó kecskeméti diák egy bentlakó, kissé terhelt diákkal (elsősök) a legfantasztikusabb ötleteket agyalták ki terveik keresztül vitelére. Mielőtt mi leleplezhettük volna a gyerekesen romantikus „összeesküvőket”, a rendőrség bizalmas jelentésekből már előbb tudomást szerzett a dolgokról. Egyik reggel elvitték az említett pesti bentlakót és néhány beavatott kecskeméti osztálytársát. Mintegy két hétig voltak a fogdában. A vallatásnál kitűnt, hogy kamaszos tervezgetéseikben több volt a gyermekes romantika, mint a felforgató eszme. Hazaengedve őket, az iskolából el kellett távolítani valamennyiőket.
Ezzel az 56-os események utórezgései is elmúltak. Viszont az évfordulókon mintegy három éven keresztül megkaptuk a katonai beszállásolást. Őrséget állítottak a portára, ahol gépfegyverrel és golyószóróval ellátva őrséget tartottak, mint ahogy ők mondták, ránk vigyáztak, nehogy illetéktelen elemek bajt okozzanak nekünk. Pár nap után aztán csendben elvonultak.