Juhász Miklós (1917–1981) 1956 októberében négy év fogság után szabadult a börtönből. November 29-én a rendtartomány konzisztóriuma úgy döntött, hogy helyet kap a rendi keretben, méghozzá Budapesten, de egyelőre maradjon betegszabadságon és ismerőseivel ne a rendházban találkozzék. A második iskolai félévtől ismét ő lett a rendi növendékek spirituálisa a Kalazantinumban, de 1957 március elején vissza kellett vonulnia a börtönbe. Az itt közölt részlet azon elmélkedésből való, amelyet világiakból álló kisközössége tagjainak írt 1956 karácsonyán, kis, gépelt füzetben, „Karácsony 1956” címen. Hasonló címen a piarista kispapok számára is készített egy rövidebb, ezzel sok részletben megegyező elmélkedést (uo., Sk 1a).
Ne áltassuk magunkat: a legutóbbi tragikus történések hősei, áldozatvállalói, életodaadói nem a mi sorainkból kerültek ki. Nem keresztény erők dolgoztak ott, az elesetteket nem nevezhetjük a mi mártírjainknak. Érdemüket nem sajátíthatjuk ki. Itt egy nálunknál fiatalabb generáció lépett a történelem színpadára, amelyik már nem keresztény ihletésű kultúrán nevelkedett, akiknek etikai magatartását nem az imitatio Christi gondolata irányította. És ők meg tudták tenni azt, amiről elvileg mi is mindig azt vallottuk, hogy nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13). És ők tudták életüket adni barátaikért.
Az elmúlt hetek tragikus eseményei közepette az emberi összetartozásnak, szolidaritásnak, áldozatos segítőszeretetnek megható és megdöbbentő példáit látjuk. Ahogy idegen emberek első szóra, egy tekintetre tudtak adni ételt, ruhát, szállást. És mint hangsúlyoztuk nem keresztény meggondolások vitték ezeket az embereket. Nem Krisztust látták a rászorulóban. Csak embert. Embertestvért. Budapest tragikus napjaiban az egymáson hősiesen segítő emberek egy új, kialakuló, forrongó embertípus példányai. És nekünk ezek között kell jelenné tenni Krisztust. Közöttük kell inkarnálnunk a Titokzatos Test új formáját. Nem diszkreditálhatjuk mesterünket azzal, hogy kevésbé spontán, kevésbé életszerű, kedves, közvetlen, tőrőlmetszett a mi szolgálatunk, mint az övék, savanyú, fanyar szeretet-karikatúrákkal nem lehet Isten országát építeni közöttük.
És ennek az új embertípusnak, az új világ építőinek legszenzitívebb, legfinomabb idegrezdülésű egyénei megéreztek valamit abból, hogy nem a lázas sürgés-forgás, az aktivitás a leglényegesebb, a legépítőbb jellegű tényező a világban, hanem lelki koncentráció útján való hatás. Valami laicizált misztika Laotse, Buddha filozófiája, illetve hite él és mozog ezekben az emberekben. Szinte az ő példájukon szégyelljük el magunkat, és fordulunk a belső élet, az imádság, kontempláció felé, amelynek elsőbbrendűségét mintha már hirdette volna más is számunkra. Az ő példájukat követve fedezzük fel a magunk számára, hogy a lelki-szellemi koncentrációval előkészített és véghezvitt cselekvés minőségileg más, mint az enélkül végzett, hogy ily módon a mennyiségileg kevesebb cselekvés is minőségileg több hatású. Mi más ez, mint az ima merő pszichológiai ereje és hatása.
De mi ennél több-ben is hiszünk. Valljuk ezt is, de hisszük azt is, hogy a liturgikus imában óriási közösségbe kapcsolódunk bele, ahol mi csak kis atom vagyunk, de az egész test életárama átzúg rajtunk. És ez a második előkészület ahhoz, hogy személyesen találkozzunk Krisztussal.
De a legfőbb a legigazibb találkozás: egy-egy halál, szerencsétlenség, betegség, csapás alkalmából való találkozás Istennel. Találkozás az élet határhelyzeteiben. És erre most oly sok alkalom nyílik.
Tehát: törekszem a mélyebb emberiesség felé, kitartóan imádkozom, még akkor is, ha az küzdelemmel jár, ha nem okoz örömet és kielégülést; és felkészülök az élet határhelyzeteinek bátor elviselésére.