István király, ahogy Sík Sándor látta

A budapesti Nemzeti Színház 2024. március 2-án, 85 év után ismét bemutatja Sík Sándor István király című drámáját. Ennek kapcsán arra keressük a választ: hogyan válhatott ez az ógörög mintákat követő tragédia a piarista költő legnépszerűbb színpadi művévé? És hogyan néztek ki a Sík Sándor által megszólaltatott keresztény és pogány magyarok az 1930-as évek színpadjain?

Költőként vált igazán ismertté, de a költészet mellett a színház legalább annyira érdekelte Sík Sándort. Már gyerekkorában, Gödöllőn színházat játszott testvéreivel és az ismerős gyerekekkel, 12 éves korában pedig ötfelvonásos történelmi drámát írt Anjou Endre királyfiról, amelyet az egyik villa kertjében adtak elő. Piarista tanárként sem szakadt el a színháztól. Miközben 1910-től a váci, majd 1911-től a budapesti piarista gimnáziumban tanított, az Élet folyóirat segédszerkesztőjeként, Radványi Kálmánnal együtt vezette a színházi rovatot. Minden színpadi újdonságot megnéztek, ha idejük úgy engedte, akár a főpróbán is.

Természetesen színműírással is próbálkozott, bár ezeket is szerette „költeménynek” nevezni. Ébredés című, világháborús témájú drámáját 1916 és 1918 között nemcsak a budapesti piarista gimnázium, hanem egy sor más katolikus egyházi iskola diákjai is színre vitték. 1917 során egyszerre két nagyobb lélegzetű színpadi mű írásához fogott hozzá. Az Alexius egy legenda feldolgozása verses formában, a bizánci császár főemberéről, aki kiábrándul a hatalomból és koldusmódra hal meg saját szülőházában; a Zrínyi pedig ötfelvonásos „magyar tragédia”, amelynek korhű nyelvezete szintén egyfajta költői játék eredménye. Bár Sík Sándor mindkettőt szerette volna nagyszínpadon látni, sőt 1920/1921-ben a Zrínyit a budapesti Nemzeti Színház el is fogadta, de előadásukra nem került sor, főként azért, mert inkább a költői szöveg, mint a drámai cselekmény uralta őket. „Nem gondolja, hogy a történelmi dráma ebben az utó-schilleri formájában elévült? … Mert alapjában véve … se nem igazán dráma, se nem epikus” – írta Sík Sándornak a Zrínyiről Hevesi Sándor rendező.

1925-ben Sík Sándor mégis két újabb színműbe kezdett. A boldog ember inge szintén dramatikus, verses mese lett, de mivel túl nagy színpadi apparátust kívánt, nem került soha hivatásos színpadra. A másik Szent István király utolsó napjait dolgozta volna föl, aki súlyos dilemma előtt áll, mert nem talál méltó utódot. „Vazultól a frissen sarjadzó kereszténységet félti, [Orseolo] Pétertől pedig a magyarságot. Egyik a népe lelkétől, hagyományaitól idegen, a másik az államot fenntartó keresztény hit ellensége.” Eleinte történelmi regényben gondolkodott, majd inkább a dráma mellett döntött, amely – a görög tragédiákhoz hasonlóan, a hármas egységet megtartva – egy helyen, egy időben, egy cselekménysorral játszódik. Ezt azonban félretette, míg 1930-ban Kürthy György, a szegedi színház igazgatója arra nem kérte, hogy a Fogadalmi templom fölszentelése alkalmából Szent Imréről írjon színművet. Sík Sándornak az volt a véleménye, hogy „Szent Imre, ez a gyönyörű misztériumalak, teljességgel nem alkalmas a szó igazi értelmében vett drámai hősnek”. Helyette inkább korábbi tervét vette elő, és 1930 októberében nyolc napi éjjel-nappali munkával elkészült a Szent István utolsó éjszakájáról szóló darab. Befejezésén még dolgozott, mikor Németh Antal rendező már az első részt próbálta a színészekkel. Az ősbemutatóra 1930. október 22-én került sor, Táray Ferenc főszereplésével.

Sík Sándor szerzői debütálása a hivatásos színpadon sikert hozott, a közönség többször is a színpadra tapsolta. Többen úgy vélték, hogy művének a Nemzeti Színházban lenne a helye. Ebből a célból a következő évben jelentősen átdolgozta és kibővítette. A cselekmény helye és időkerete nem változott, de új szereplőkkel és új jelenetekkel bővült. Ekkor készült a II. felvonás nagy része, amelyben Gyöngy, Vazul felesége megjelenésével „lehetővé vált a két világnak szembeállítása a két asszony (Gizella és Gyöngy) alakjában is”. Egy végső jelenetben a megdicsőült Szent Imre is megjelent, ezt azonban Sík Sándor végül törölte.

A bemutatóra a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban 1933. december 5-én, Horthy Miklós kormányzó névnapja előestéjén került sor, Siklóssy Pál rendezésében, Kürti Józseffel a főszerepben. A kritikusok általában jól fogadták, dicsérték a darab nyelvezetét, drámai feszültségét, és a színészi játékot, bár voltak kritikus hangok is. Sebestyén Károly (Pester Lloyd) sokallta az ünnepélyes szüneteket, Pünkösti Andor (Újság) szerint pedig István király „talán jobban meghatna mindenkit, ha önmaga kevésbé hatódnék meg”. Schöpflin Aladár (Nyugat) úgy vélte, hogy Sík Sándor „a történelmi dráma problémájának megoldását, mellyel irodalmunk már egy század óta vívódik, csak kevéssel viszi előbbre”. „Vazulról, mint főhősről jobb tragédiát lehetne írni”. Ugyanakkor azt jósolta, hogy az István király „ünnepi alkalmakra való darabja lesz a színháznak”.

Ez így is lett. A következő években ismételten elővették, főként Szent István halálának évfordulóján, 1938-ban amikor nemcsak a Nemzeti és a szegedi színház tűzte ismét műsorára, hanem országszerte előadták amatőr és iskolai társulatok. Bár nem az István király volt Sík Sándor utolsó színműve, kétségkívül ez bizonyult a legnépszerűbbnek.

Bozók Ferenc – Koltai András

Források

A Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárában készülő összkiadás jegyzetei, főként pedig a Sík Sándor által adott alábbi interjúk: Szegedi Új Nemzedék 1930. okt. 5.; Szegedi Újság 1930. okt. 12., 4; Uj Nemzedék 1930. okt. 15., 8; Nemzeti Ujság 1933. nov. 26., 27.

Fényképek

Alább az István király 1930-as évekbeli előadásainak szereplőiről készített fényképek és a hozzájuk fűzött magyarázatok böngészhetők. (További fényképek az István király 1933. évi budapesti előadásáról az Országos Színháztörténeti Múzeum Fotótárában láthatók.)